Tessék, csak tessék! Itt a porcelán, a meisseni!
2016.05.10
A múzeum kínálatának gerince a tárlatvezetés. Ilyenkor a múzeum munkatársának lehetősége nyílik megmutatni, mit is szeret a kiállításban, mit tart igazán fontosnak. Személyessé teheti a múzeumot, közelebb hozhatja a nehéz kérdéseket is. A tárlatvezetés akkor jó, ha a vendég úgy érzi, mindez csak neki szól.
Május a sárvári múzeumban egyet jelent az állandó tárlatvezetéssel. Nemcsak hétköznap, hanem a hétvége minden napján több alkalommal mutatják meg munkatársaink vendégeinknek a kiállításokat. A hétvégén jómagam is hét csoportot vezettem és mindegyik nagy élmény volt. Nekem biztosan, őszintén remélem azoknak is, akik körülvettek abban a bizonyos egy vagy másfél órában. Rövid blogbejegyzésemben a tárlatvezetéssel kapcsolatos néhány kósza gondolatomat osztom meg.
A tárlatvezetést nem mindenki szereti. A vendégek egy része nem igényli és a múzeum munkatársai között sem örvend feltétlenül nagy népszerűségnek. Nekünk szerencsénk van Sárváron, mindannyian, akik erre vállalkoztunk, szívesen vesszük, ha bejelentkeznek a vezetésre. Természetesen, ez nem jelenti azt, hogy nincsenek nehéz pillanatok.
A legnehezebb maga a kedv. Legyünk őszinték, amatőr előadók vagyunk, nem profi színészek, akik amikor felgördül a függöny, hirtelen más szerepbe bújnak, ha kell nevettetnek, ha kell, könnyeket csalnak a szemünkbe. A tárlatvezetés is előadás, a csapat köszöntésével felgördül a függöny, de aztán minden más. Nem kötött a szöveg, nem ülnek a csoport tagjai a székükön, hanem velünk együtt jönnek, forognak, fel vagy éppen lenéznek, épp ahogy mi mondjuk a magunkét. Néha inkább beszélnek, vagy jókat nevetnek, kérdeznek, közbevetnek, és bizony, néhányan úgy döntenek, inkább maguk járják be a termeket.
És nekünk se mindig megy, valami zavar minket, éppen a főnöknél voltunk, nem nyert a pályázatunk vagy épp ellenkezőleg, nyert és holnapra meg kell írni az összefoglalást. Sokféle zavaró tényező lehet. Vendégeinket azonban ezzel mégsem terhelhetjük, hanem lelkesen mondjuk a magunkét. Hiszen ha mi nem vagyunk lelkesek, akkor hogyan is várjuk el aktuális kísérőinktől, hogy mosolyogva és csillogó szemmel kövessenek minket.
Még nehezebb, ha nincs reakció, nincs egy bólintás, nincs egy kedves mosoly. A hétvégén jártam így, mondtam, mondtam és mondtam, néhány kedves poén, vicces megjegyzés, a csapat nagy része nevet, értően bólogat. Egy hölgy azonban nem. És ilyenkor azt az egyet akarod meggyőzni, neki mondod, próbálod felmérni, mivel lehetne csak egy apró szemhunyást kicsikarni. De nem megy. Ne várjuk el magunktól, hogy mindig mindenkihez elérünk, mindenkit sikeresen megszólítunk. Persze, most mondhatnám, hogy épp ez a hölgy odajött a végén és külön gratulált, de bizony ez nem mindig történik meg. Állandóan figyeljük magunkat, mi hogyan érezzük, jók voltunk, vagy ma egy kicsit unalmasak, netán épp ellenkezőleg, sok volt a poén! Bár szerintem, saját tapasztalat, abból sosem elég.
Egy biztos, vállaljuk fel a véleményünket. Ne a divatok szerint, hanem saját meggyőződésünk alapján. Ha közönségünk látja, hogy komolyan gondoljuk azt, amit mondunk, gyakran előfordulhat, hogy megnyílnak előttünk. Elmondják saját emlékeiket, családjuk történetét. A tárlatvezetés eléri a csúcspontját, bevontuk a vendéget. A legnagyobb élmény ugyanis, ha a tárlatvezető le tudja bontani azt a falat, melyet a múzeum mint intézmény emelt a kiállítása és a látogatója közé. A kiállításból történet lesz, a látogatóból vendég. Ha ez sikerül, egy igazi csodának leszünk a részesei!
