Tátika megérkezik!
2017.12.21
Advent negyedik vasárnapján a manók gyújtották meg a múzeumban a koszorú negyedik gyertyáját. Közben felidézték emlékeiket, hogyan is került a családba a legkisebb manólány. Ajándékként nyújtjuk át Önöknek ezt a mesét. Boldog karácsonyt kívánunk!
Tátika azóta lakik a sárvári várban, amióta a gólya bácsi leeresztette őt a vár fekete, üszkös kéményén keresztül a manólakba. A kéményből egyenesen a manócsalád nappalijába pottyant, koromtól maszatos arccal. Olyan fekete volt, hogy amikor manóbátyó először megpillantotta újdonsült kishúgát, felkacagott:
‒ Na, attól már nem kell félnünk, hogy leég a forró nyári napon!
Manóanyuka azonban meg se hallotta minden lében két kanál kisfiát, mert ekkor Tátika, a manókislány, kinyitotta ibolyakék szemét és rámosolygott a világra. Több sem kellett manóanyukának, felkapta apró leánykáját, és végtelen örömében egyből bemutatta őt az egész sárvári várnak. Mert manóék történetesen egy igazi várban laktak, olyan igaziban, amilyennél igazibbat elképzelni sem lehet. Pontosabban a vár múzeumában volt az otthonuk. Ennél is pontosabban a vár falába vájt odúban, ahová egy titkos repedésen keresztül lehetett bejutni. Ilyen egy becsületes manólak: jó meleg, alaposan el van rejtve, és a lakói mindig vidámak.
Szóval, amint Tátika megérkezett, manóanyuka útra kelt, hogy eldicsekedjen vele, micsoda pompás kis manólányka az ő kicsikéje, és hogy az orra ugyanolyan pisze, mint manóapukának és manóbátyónak. Manóanyuka bemutatta Tátikát Varázsszekrénynek, aki éjjelente, amikor a múzeum bezárt, kinyitja összes fiókját, hogy a kedves egércsalád gyerekei bújócskázhassanak bennük. Bemutatta a marcona, sárga csizmás huszárnak is, aki egy vitrinben lakott, de attól még ugyanolyan marconának tűnt, mintha lóháton ülne. Bemutatta őt Kálmánnak, a múzeum öreg kályhájának, aki manóapuka legeslegjobb barátja volt, és egyben a fölkerekség legzsémbesebb kályhája is.
Bemutatta Csengő Csomának is, aki igaziból is csengő, és a múzeum ajtaja mellett lóg, amióta világ a világ. Amikor Tátika egyszer megkérdezte Csengő Csomát, hogy mégis, pontosan mióta is világ a világ, arra a csengő nagyon titokzatosan azt válaszolta: amióta kopik a macskák bajsza és a kutyák körme, azóta világ a világ.
Manóanyuka bemutatta Tátikát Kázmérnak, a barátságos kacsának, aki a pénztárfolyosón lakott, bemutatta a múzeum összes asztallábának, széklábának és öregecske, kopott szőnyegének, azok nagybácsikáinak és nagynénikéinek és távoli lábtörlő rokonaiknak. Mindegyiknek volt neve, olyan sok, hogy Tátikának időbe telt mindegyikükét megjegyezni. Volt vagy hat név A-val, vagy öt név B-vel, és vagy kettő C-vel. Négynél is több D-vel.
Ám Tátika a legeslegjobban Villóval, a múzeum öreg csillárjával szeretett beszélgetni. Villó elmúlt százhúsz éves is, ami nagyon sok. Vénséges vén anyókaként viszont annyi mesét ismert, hogy Tátika nem győzte őket hallgatni. Ha odakint esett az eső, vagy csöndbe kellett maradni, mert a manócsalád nagyon fontos műsort nézett a tévében, olyankor Tátika felkerekedett és meglátogatta Villó anyót, a csillárt. Ahhoz, hogy elérje anyót a magasban, Tátika először felmászott a székre. A szék kedvelte Tátikát, mert mindig letörölte róla a port, amikor észrevette, hogy takarítás után ott maradt néhány porszemecske az ülőkéjén. A székről Tátika átmászott Dióné asztal asszonyságra, aki szintén nagyon-nagyon kedvelte a manólányt. Az asztal asszonyság akkor keveredett nagyon jó barátságba Tátikával, amikor egy alkalommal igazán hangos és futkosós, sámli méretű Ó-LátogatÓ!-k érkeztek a múzeumba. Ezen a napon történt, hogy az egyik sámli méretű Ó-LátogatÓ! odasomfordált Dióné asztal asszonysághoz, és amikor senki sem figyelt, össze-vissza tapogatta a kezével. Csupa-csupa ujj és tenyérlenyomat lett szegény Dióné asszonyság, pedig a múzeumban az Ó-LátogatÓ-knak szigorúan tilos nyúlkálni! Ez le is van írva valahol az öreg kályha szerint, aki manóapuka legjobb barátja, és aki nagyon okos, de hogy hol is olvasott erről, azt sajnos elfelejtette.
Elég az hozzá, hogy Dióné asszonyság aznap hiába próbált elhúzódni, elfordulni a matató Ó-LátogatÓ kezek elől, azok csak nem akarták békén hagyni. Ezt elégelte meg Tátika, a manólány, és amikor látta, milyen nagy a baj, kölcsönkért Kázmértól, a barátságos kacsától egy tollat, aztán uzsgyi, Dióné asszonyság megmentésére sietett vele. Tudniillik kacsatollal lehet a legeslegjobban csiklandozni.
‒ Hihihi, háháhá, vihihi, brühühü, nyiháhá! – visszahangzott a múzeum az Ó-LátogatÓ harsány kacagásától. Még a kíváncsi verebek is belestek az ablakon, hogy mi ez a csuda lárma, pedig ők folyton azzal dicsekednek, hogy nekik semmi újat nemlehet mutatni, mert ők már mindent láttak. Többet, mint Csengő Csoma, többet mint Kálmán az öreg kályha.
Végül az Ó-Látogató olyan hosszan nevetett és kacagott a csiklandozástól, hogy ki kellett szaladnia a múzeumból. Tátika meg is sajnálta őt, de nem szomorkodhatott sokáig, mert Dióné asztalasszonyság máris rámosolygott, és megköszönte a segítséget. Onnantól lettek barátok.
‒ Jótett helyébe jót várj! Mától kezdve bármikor felmászhatsz a hátamra, amikor Villó anyóka meséjét akarod hallani. Csak előtte húzd le a cipődet. A cipő talpa nagyon piszkos, még akkor is, ha tisztának látszik ‒ tanította Dióné asszonyság a manólánykát.
Tátika illedelmesen megköszönte a jó tanácsot, majd hipp-hopp az asztalon termett. Gyorsan kellett mozognia, ha nem akarta, hogy a szemfülesebb Ó-LátogatÓ-k észrevegyék, és elkezdjenek óbégatni olyanokat, hogy:
‒ Nézd anyu, ott egy törpeizé! ‒ vagy, olyat hogy: ‒ Juhú, apa, add ide a telefonodat gyorsan, fényképezzük le a manót, tegyük fel Sistagramra.
Tátika egyáltalán nem akarta, hogy feltegyék őt holmi sistergős bigyulára. Hallotta korábban Varázsszekrénytől meg Csengő Csomától, hogy az Ó-LátogatÓ-k igen csak szeretnek sistagramozni. És akit lesistagramoznak, az úgy lemerevedik, mint a faliképek. Ijesztő, rémületes dolog lehet.
Egy-kettő-három, és Tátika már fenn is csücsült Villó anyóka csillárkarján. Szerencsére senki sem vette őt észre, még a legalacsonyabb, legfutkározósabb Ó-LátogatÓ-k sem. S miközben Tátika a csilláron hintázott, Villó anyóka belekezdett a legújabb meséjébe…
Villó anyó meséje Tökmagról, aki lovászinas akart lenni.
Hol volt, hol nem volt, éppen itt a boltíven túl, nem magamtól tudom, Csengő Csoma mesélte, neki meg a gólya, aki mindenek tudója, hogy élt a Nádasdy-vár udvarában egy szegény galambász, s annak volt egy fia. Tökmagnak hívták a legénykét, mert olyan apró növésű volt, hogy még a fúrós lyukba is befért volna. Cingár volt a legényke keze-lába, még a fejszét sem bírta tisztességgel megemelni. Szegény édesanyja valahányszor arra kérte, ugyan menjen már, hasogasson fel pár rönköt, hogy megfőzhessék a tűzön szegényes leveskéjüket, Tökmag majd belegebedt a nagy erőlködésbe. Máskor meg édesapjának kellett segítenie Nádasdy úr galambjaival. A madaraknak élelmet kellett felcipelni a torony csigalépcsőjén a legfelső emeletre. Szegény Tökmag a cipekedéstől úgy elfáradt, hogy nem győzött lihegni meg szuszogni.
A torony legfelsőbb szobájában aztán kikukucskált az ablakon, ahonnét ellátott egészen a lovas majorig, ahol az uraság lovai futkároztak a karámban. Egyik paripa szebb volt, mint a másik. Tökmag név szerint ismerte mindegyiket. A derest Ferkónak hívták, a sárgát Napsugárnak, a barnát Vitéznek, a feketét Gyémántnak.
‒ Ej, csak egyszer is megülhetném valamelyiket – álmodozott Tökmag. ‒ Ha lovászinas lehetnék, nagyon vigyáznék a lovaimra. Mindennap futtatnám, itatnám őket, jó abrakkal etetném, lecsutakolnám a hátukat gondosan, fényesre fésülném a sörényüket, hogy csak úgy csillogna a napfényben! De én csak egy galambász fia vagyok…
Miközben Tökmag ott kesergett, szomorkodott, megszólalt egy hang valahonnan a toronyszoba falából.
‒ Panaszkodni mindenki tud. De panaszkodásból még senki sem lett boldogabb – gúnyolódott nevetve a hang. ‒ Hiszen még a galambok magos vödrét is alig bírod cipelni. Hogyan etetnéd és itatnád akkor a lovakat?
Tökmag igencsak megijedt a titokzatos hang hallatán, de még annál is jobban felbosszantotta, hogy egy ilyen sehonnai, láthatatlan, testetlen hang akarja őt kioktatni.
‒ Megmutatnám, mire vagyok képes, ha csak egy esélyt kapnék – bizonygatta indulatosan.
A csúfolódó hang tovább nevetett:
‒ No, ha esély kell, azért meg is kell dolgozni – heccelte Tökmagot.
‒ Nem félek én a munkától!
‒ De ha elszegődsz inasnak, ki fogja a magos vödröt naponta felcipelni a toronyba? Ki fog fát hasogatni édesanyádnak, ki fogja kisöpörni a galambdúcok alól a piszkot?
Tökmag meghányta-vetette a dolgot. Nem akarta a szüleit cserbenhagyni, arra sose vetemedett volna. Ám ha komolyan gondolta az lovászinasságot, kevés volt álmodozni róla, és órákon át sóhajtozva bámulni a lovas majort a messziségben.
Este, vacsoránál, amikor édesanyja leterítette fehér abrosszal az asztalt, ott gőzölgött a paprikás krumpli az orruk előtt, és a kamrából még egy kis savanykás körtebefőtt is előkerült, Tökmag összeszedte bátorságát, és így szólt apjához:
‒ Édesapám! Egyet gondoltam, nem kettőt! Hadd szolgáljak a lovászok közt! Maguknak nem származik ebből hátrányuk, mert ha korán kelek, maghordásra is, fahasogatásra is jut idő. A madarak után meg majd esténként söprögetek.
Tökmag édesapja felsandított a tányérja fölül, összenézett a feleségével és kurta mosolyféle bujkált a bajsza mellett. Egyik szeme sírt, mert tudta jól, milyen irdatlan sokat kell majd dolgoznia ezek után a fiának. A másik viszont nevetett, mert arra gondolt, igencsak jól nevelték Tökmagot, ha még a fontos elhatározásakor is volt rá gondja, nehogy a szüleit magára hagyja a sok dologgal. Jó fiú volt ez a Tökmag, csak az ereje nem volt meg hozzá ‒ gondolta, miközben megveregette a fiúcska hátát, és így szólt a feleségéhez.
‒ Panka, holnap reggelre kapard össze azt a kevés lisztet a bödön aljából, ami van, én meg kérek a szakácsnőtől egy kanálra való zsírt. Süss belőle egy kis pogácsát, ne gondolják azok a rátarti lovászok, hogy az én fiamnak nem telik útravaló elemózsiára!
‒ De hát ez az utolsó fél vekni lisztünk! És ha a lovászok hazazavarják Tökmagot, mert túl gyenge a szolgálathoz? – sopánkodott az asszony, de az ura nem tágított.
‒ Hát akkor vedd úgy, hogy nem pogácsát sütöttél, hanem elvetetted a lisztet, mint búza korában. Kockázat nélkül nincs nyereség.
Úgy is volt. Az asszony megsütötte a pogácsát, Tökmag meg olyan boldog volt, hogy alig fért a bőrébe. A nagy izgalomtól azon az éjjelen álom se jött a szemére.
Másnap reggel korábban kelt mindenkinél. A vár lakói még az igazak álmát aludták, de Tökmag már kétszer fordult a torony és a magtározó között. Fát hasított, takaros rakásokba rendezte, és még arra is maradt ideje, hogy kisöpörje szegényes lakrészük előtt a döngölt tornácot. Mikor mindezekkel végzett, vállára dobta a hamuba sült pogácsától illatozó tarisznyáját, magához vett egy kulacs vizet és útnak indult.
Félt kicsit, hogyan fogadják majd a lovászok az ő szerény szolgálatát, de egykettőre elszállt a riadalma, amikor odaért a major kapujához, és a gyönyörű, erejükben táncoló lovakra nézett. Figyelmes és szorgos inas vált belőle. Minden tanácsot megfogadott, minden rábízott munkát elvégzett, és megtartotta a toronyban hallott idegen hang intését, hogy sose panaszkodjék. Pedig Tökmag első nap estére úgy elfáradt, hogy csak húzta a lábát maga után hazafelé. Amint átlépte a küszöböt, zuhant is be az ágyába a kemence mögötti meleg kuckójába, és reggelig nem is moccant.
Így ment ez nap mint nap. Látástól vakulásig dolgozott, és amikor úgy érezte, bizony már nem bírja tovább, akkor összeszorította a fogát és még egy kicsit bírta. Anyja, apja, de a várbéli szolgálók sem győztek csodálkozni, micsoda kitartás van ebben a pöttöm fiúban. A kovács még példálózott is Tökmaggal, amikor a saját mihaszna kölke nem akart neki segíteni a műhelyében, hogy ejha, bezzeg a galambász vézna fia, annak nem szárad le a keze a munkától. Ilyenkor Tökmag csak somolygott a bajsza alatt.
Eltelt az ősz, eltelt a tél, és Tökmag cingár karja izmosodni kezdett. Lába hozzászokott a járáshoz, háta a cipeléshez. Mire kiserkedtek a vár körüli fák rügyei a tavaszi nap mosolyától, addigra Tökmag olyan szép szál, erős legénnyé serdült, hogy amikor reggelente a majorba indult, megfordultak utána a piacra igyekvő fiatal lányok. A szolgálatért jól megfizették, így szüleinek sem kellett többé fogukhoz verni a garast. Egyik este aztán, amikor a vacsora asztalnál üldögélt szüleivel, és a paprikás krumpli mellé túrós rétest ettek, megszólalt a már nem is olyan Tökmag édesapja:
‒ Látod, anyjuk – mondta vidáman a feleségének ‒, nem sajnáltuk az utolsó vekni lisztet a pogácsához, mert tudtuk, hogy amikor fiúnkat útnak bocsátjuk, nem az ablakon hajítjuk ki.
Az asszony helyeselt is serényen, nem mert már előállni vele, hogy annak idején mennyire féltette a fiát a szolgálattól.
Hanem Tökmag mégiscsak úgy érezte, hogy van még egy befejezetlen dolga. Amikor aztán anyja, apja nyugovóra tért, ő maga felkapaszkodott a toronyba halkan, és meg sem állt a galambdúcig. Ott benyúlt a kelebébe, a derékon megkötött inge alá és kivette a vászonkendőbe csavart, maradék túrós rétest a vacsoráról. Odakészítette az ételt a sarokba, pont oda, ahonnét annak idején azt a bizonyos titokzatos hangot hallotta.
‒ Nem ismerlek, nem tudom, ki vagy és miért segítettél ‒ mondta olyan halkan, hogy csak az hallhatta, aki a közvetlen közelében tartózkodott. ‒ Mégis azt akarom, hogy tudd, megszívleltem a tanácsot, és sosem felejtem el.
Mert egy szép szótól, megérdemelt hálától és köszönettől sosem kell félni, az senkit nem tesz gyengévé, csak erőssé ‒ így volt vele Tökmag, és így van vele tán még ma is.
Az biztos, hogy mire ténylegesen kinőtt a bajsza a legénynek, ő lett a lovas major legfőbb lovásza. Messze földről hordták hozzá a kehes gebéket a gazdák, és ő mindegyikből életerős, egészséges paripát nevelt. Így volt ez, ahogy mondom. Ha nem hiszed, járj a Holdon!
Ennyi volt, mese volt, füle-farka benne volt.
Villó anyó a mese végére ért. Még pont időben, mert Tátika úgy belefeledkezett a történetbe, hogy majdnem lepottyant a csillár karjáról.
‒ Ez igazi mese? – faggatta a csillárt a manólány.
‒ Minden mese igazi – állította Villó anyó.
‒ Én máshogy tudom ‒ nevetett Tátika. ‒ Azt hallottam, hogy a mese, az csak mese.
‒ Ki tudja? No de eredj most már, Tátika – csikorgott anyó meglóbálva magát hosszú karján. ‒ Későre jár, ne várd meg, míg anyukádnak kell utánad kiabálnia, merre jársz.
Tátika megköszönte szépen a mesét, majd óvatosan lemászott a csillárról. Manóbátyó ekkor már a múzeumfolyosó sarkánál rollerezett dióhéj-kerekű, szívószál kormányos rollerén, és Tátikát kereste.
Otthon aztán az asztal köré gyűlt a manócsalád: manóanyuka, manóapuka, manóbátyó és Tátika. Finom mártogatós sósperec volt a vacsora, eperlekvárral meg édes-habos kakaóval. Hanem Tátikának csak nem ment ki a fejéből Villó anyó meséje, és amikor végzett a vacsorával, megkérdezte:
‒ És édesanyám mikor fog nekünk túrós rétest sütni?
Manóanyuka ugyan nem értette, miért olyan fontos most a túrós rétes, de megígérte, hogy a következő vasárnap az lesz a vacsora. Manóapuka viszont hosszan elmélázott a kérésen, és azt mondta:
‒ Hej, még az üknagyapád mesélte, Tátika, hogy életében olyan finom túrós rétest nem evett, mint amit a galambász fiától kapott ajándékba még hajdanán-danán, fiatal manó korában. Abban mazsola is volt meg illatos reszelt citrom héja.
Tátika egyből felkapta fejét e szavak hallatán. Izgalmában majdnem felugrott a széke tetejére. Ám manóapuka cinkosul rákacsintott lányára, és Tátika tudta, hogy most csöndben kell maradni. A túrós rétes és a rejtélyes hang története örökre az ő titkuk marad.
(A manókat munkatársunk, Borsos Dóra kapta lencsevégre.)
