Személyes személytelenség
A huszár kiállítás háttere III/B.
2016.04.26
Egy kiállítás készítésénél a legnehezebb feladat a tárgyak kiválasztása. Nem lehet automatikusan dönteni, hiszen látogatónk hamar rájön arra, ha nem vesszük komolyan. Egy tárgyat, tárgyegyüttest nemcsak konkrét ismeretek átadására használhatjuk, hanem általános tanulság levonására is. Mindezt úgy, hogy nem írunk le mindent.
A kiállítások tervezése alkotófolyamat, melynek során sokféle ötlet kerül elő. Természetesen a muzeológus mindent meg szeretne mutatni, tudásának legjavát át szeretné adni, és el se tudja képzelni, hogy bármit is kihagyjon. Olyanról hogy válogatás, még hallani sem akar. Hasonló mint a gyűjtő, aki mindent a közönsége elé szeretne tárni, amit évtizedek alatt felhalmozott. Emlékszem arra, amikor egy nagyon kedves sárvári fegyvergyűjtőnek időszaki kiállítást rendeztünk. Az irodám padlója tele volt különféle nemzetek bajonettjeivel, szablyáival, kardjaival. Megbeszéltük a részleteket, sok, sőt jó sok vitrint terveztünk, melyekbe egymás alá, egymás mellé, ahogy a vitrin kívánta el kezdtük bepakolni a tárgyakat, ügyelve a feliratok helyére és az áttekinthetőségre. Azt akartuk elérni, hogy aki belép a térbe, lássa, hogy valóban egy vérbeli gyűjtőről van szó, aki az utolsó pénzét is feláldozza egy érdekes darab beszerzésére, miközben ügyel a részletekre. Amikor a vitrinek zárása előtt átnéztem a kiállítást, az egyikben egy kis bicskát fedeztem fel, amit addig nem láttam. Amikor megkérdeztem, miként kerülte el a figyelmemet a kis tárgy, a gyűjtő annyit, mondott: „Bocs, Zolikám, ezt még be akartam tenni”.
Az új állandó huszárkiállítás tervezésénél is hasonló dilemmák elé kerültünk. A Huszárgyűjteményben található műtárgyak és dokumentumok száma mindkét esetben meghaladja a kétezres darabszámot. Az összetétel rendkívül változatos, a fegyverektől a kitüntetéseken át a festményekig terjed, a dokumentumok esetében a képeslapoktól a kinevezési iratokon át a fényképekig szintén összetett tartalommal számolhatunk. Külön albumba ragasztották be a két világháború között a külföldi versenyekről készített fotókat, míg a világháborúk frontjait bemutató fényképek külön-külön állnak. Van amit bekeretezve ajándékoztak oda, volt amit borítékban. A dokumentumokat szinte kizárólag magánszemélyek adták át. A tárgyak esetében az átadók ugyan magánszemélyek voltak, azonban egy részük egykori ezredüket képviselte. A Nádasdy huszárezred tiszti étkezdéjének a felszerelését az ezred tisztjei juttatták el a múzeumba és az ezred nevében nyújtották át. Ha megkérdeztük volna tőlük, hogy a múzeumnak ajándékozott emlékanyagukból mit állítsunk ki, valószínű hogy egyöntetűen mondták volna, természetesen, mindent. És ez érthető, hiszen azért döntöttek a múzeum mellett, hogy az a nagyközönségnek megmutassa mindazt, ami számukra fontos volt. Nem azért mondtak le fényképeikről, egyenruháikról, fegyvereikről, hogy azok egy raktárban porosodjanak.
A kiállítás előkészítésekor azonban dönteni kellett, nem lehetett ugyanis mindent kiállítani. Ha ezt terveztük volna, nagyjából a jelenleginél kétszer akkora nagyságú kiállítótérre és egy jóval sűrűbb elrendezésre lett volna szükség. A tárgyak esetében azt is mondhatjuk, hogy szerencsénk volt, a nagyobb egységek kiállítása egyértelmű volt, csak kisebb tárgycsoportok esetében kellett válogatni. Így sem került ki minden, viszont egy fontos körülményre érdemes itt felhívni a figyelmet. A múzeumok, akármennyire is magánszemélyek átadott tárgyaiból jön létre, nem azért mutatnak be személyes történeteket, hogy az ajándékozó kedvében járjon. A huszárkiállításban mi is sokszor szólunk egy-egy kiállított tárgy kapcsán egy-egy személyes vonatkozásról. A célunk azonban az, hogy így mutassuk be, milyen is volt a magyar történelem egy-egy korszaka, a huszárok milyen szerepet játszottak egykoron.
Konkrét példa – kitüntetések halmaza
Több kitüntetéssel is rendelkezünk, melyek személyekhez köthetők. Amikor Derecskei Fodor Jenő kitüntetéseinek a kiállítása mellett döntöttünk gyakorlati megfontolások is vezettek minket. Ezek a kitüntetések külön álltak, nem voltak felfűzve a szokásos fémpálcára. Már a tervezésnél világos volt, hogy a kiállításban ismereteket fogunk közvetíteni azokról a tárgyakról, melyeket bemutatunk. Ha egy fegyvert állítunk ki, legalább egy mondattal mondjunk róla valamit, mellyel a látogatót (mi őt vendégnek nevezzük) segítjük. Mindig rendkívül bosszant, ha egy kiállításban csak úgy odatesznek elém valamit anélkül, hogy valamit mondanának róla. A végén én érzem magam kellemetlenül, hogy fogalmam sincs mit látok. Erről már egy másik blogbejegyzésben volt szó.
Visszatérve Fodor Jenő kitüntetéséhez. Különálló darabokról van szó, de személyhez köthetők. Amikor egy tárgyat, konkrétan most egy kitüntetés kihelyezéséről gondolkodunk, sokféle információ áll a rendelkezésünkre. Ebből kell kiválasztani egy-egy részletet. Arra nincs lehetőségünk, hogy mindent egyhelyen elmondjunk, leírjunk, hiszen vendégünk ideje és tegyük hozzá, türelme véges. Nem a teljes történetét kell elmondani egy-egy kiállított tárgy esetén, de vendégünk – én így gondolom – legalább egy mondatot megérdemel.
Konkrétan a derecskei Fodor Jenőről szóló egységben a következők szerepelnek. A falon látható egy kép hősünkről, rajta egy rövid szerkesztett szöveg:
1917. augusztus 17-én a Gorodoknál (ma: Ukrajna) lezajlott lovasroham az első hidegzuhany volt a Monarchia hadseregének. Az orosz csapatok felkészülten várták a támadó osztrák-magyar csapatokat. A csata hevében lovával derecskei Fodor Jenő főhadnagy lesodródott egy földtöltésről és súlyosan megsérült.
A kép alatt pedig fel egy tárlóban azok a tárgyak, melyet a leszármazottak adták át a múzeumnak. Minden tárgy esetében a megnevezés után egy magyarázó mondat, melyek a kitüntetésekről általában szólnak. Mikor alapították, miért adták? Egy-egy ilyen darab, ha nem rendelkezünk részletesebb információkkal, semmi személyes vonatkozást az utókornak nem hordoz. A kitüntetetten kívül más nem élte át azt, amiért egykoron a parancsnoka a mellére tűzte a színes szalagot rajta egy éremmel, és ha erről nem beszélt, vagy a család, aki átadta a múzeumnak, nem mondta el nekünk, mindez elvész. A személyes tárgyból személytelen lesz, illusztrációja például egy korszaknak.
A főhadnagyról nem tudtunk sok mindent, de a kitüntetések mégis felrajzoltak egy katonai pályát. A kép lovon ábrázolja, tehát megfelel a huszárokról kialakult képnek, nem szokatlan, ráadásul az egyenruha is jól ismert. Ha vendégünk a kiállítás megelőző részeiben épp azokra az információkra figyelt fel, melyek az egyenruhákról szólnak, már maga is le tudja olvasni, hogy honvéd huszárról van szó, nem egy császári és királyi huszárezred katonájáról. Ha erre a megkülönböztetésre nem figyelt fel korábban, akkor sem nehezíti semmi a megértést. A szöveg, a kép, a tárgyak, a feliratok segítenek.
Háború a térben
Egy honvéd huszárról szóltunk tehát, de inkább illusztráltunk. Az életpálya, ha nem is teljesen általánosíthatóan, de felvillantja, hogy miként álltak helyt a világháború frontjain a magyar katonák. Egy személyes sors megmaradt (ismeretlen) tárgyai így jóval messzibbre vezetnek minket. A kitüntetések azt sugallják, hogy főhadnagyunk helytállt, az állam pedig ezért kifejezte háláját, tárgyiasította a köszönet szavát. Az elismerés pillanatát örök időkre rögzítette. Amikor a vendégünk ezzel is szembesül, talán eszébe jut, hogy egy-egy színes, csillogó kis tárgy mögött egy emberi sors áll, melyről bizony előbb vagy utóbb legtöbbször megfeledkezünk.
A terem berendezésével, benne a kitüntetések elhelyezésével általánosabb benyomást is szerettünk volna kelteni. Az első világháborúról ugyanis nem sok mindent tud a közvélemény, a magyar történelem 20. századával kapcsolatos vizsgálatok során ezt a négy évet nem említik. Trianont igent,a Horthy-, Rákosi- és Kádár korszakot szintén. A centenárium kapcsán szervezett kiállítások, konferenciák, netes vállalkozások (ld. a mi múzeumunk Napról napra projektjét) ezen valószínűleg, vagy inkább remélhetően változtatnak. A huszárkiállítás I. világháborús terme ezért nem annyira sűrű, mint a többi. Alig berendezett egységről van szó, a tárgyi anyag nagyon kevés, a szövegmennyiség annál nagyobb. Fodor Jenő főhadnagy kitüntetéssora képezi az egyetlen összefüggő tárgyi sort, mely személyhez köthető. A világháború előtti egyenruhadarab a romantikus képet erősíti, sapkajelvények sorozata pedig a háború elszemélytelenedését. A termet elválasztó fal mögötti rész pedig a harctéri halálról szól. A kitüntetések már említett személyes, mégis az időben megmerevedett személytelensége egyben jelezni óhajtja azt, mennyi ellentmondással terhelve tekintünk történelmünkre.
Egy ilyen kis sarok sok mindenre alkalmat ad tehát. Az is elképzelhető, hogy elmegyünk mellette, vagy csak rácsodálkozunk egy érdekes információra, de akár az is előfordulhat, hogy valóban sokkal nagyobb távlatba látunk bele, mint csupán egy-egy ismeretterjesztő mondat racionális valósága.
A kiállítások tervezése során folyamatosan döntéseket hozunk. Kinek mit hová hogyan és miért? A válasz persze nem egy mondat, nem egy blog, nem is egy könyv, hanem a kiállítás. Sokszor inkább csak érezzük, hogy ez most jó lesz. Nem fog mindenkinek tetszeni, de ha nem csak úgy, vagy csakúgy készítjük elő a kiállítást, hanem az anyagi erőforrásokon túl saját magunk energiáit is belefektetjük, a siker nem maradhat el.
