Szluha György, gróf
Érsekújvár, 1716. február 8. – Csepreg, 1774. szeptember 16. Császári tábornok, sárvári birtokos.

1677 és 1748 között egy rövid megszakítással a Draskovich család három generációja birtokolta a sárvári uradalmat. Draskovich Lipót, aki 1728 elején anyjától örökölte meg a birtokot, folytonos pénzgondokkal küszködött. Ezért úgy döntött, hogy eladja Sárvárt. A vevők közeli rokonai, nőtestvérének, Draskovich Rozáliának és Sinzendorff János Joachim kincstartónak a lánya, Sinzendorff Rozália és annak férje, ikladi Szluha György voltak.
Szluha György 1716-ban született. Apja, Ferenc érsekújvári kapitány, ítélőmester, komáromi alispán és valóságos titkos tanácsos 1726-ban kapott bárói rangot III. Károly királytól. György előbb Érsekújváron, majd a nagyszombati egyetemen tanult, jogot végzett. Udvari tanácsosként és királyi kamarásként indult el a pályán, 1743 áprilisában szerzett grófi címet. Udvari tisztségei mellett elsősorban katonai tevékenysége a kiemelkedő. A Károlyi-huszárezredben alezredesként harcolt az osztrák örökösödési háborúban, végül 1752-ben kapta meg legmagasabb rangját, amikor kinevezték táborszernaggyá. Az osztrák örökösödési háborút lezáró aacheni békét (1748) követően birtokain telepedett le, amelyet gyarapítani igyekezett.
Első felesége báró Liebenberg Josefa, második pedig Sinzendorf Joachim és Draskovich Rozália lánya, Rozália volt. Első házasságából egy fia, József, a másodikból is egy fia, Károly és hat lánya született. Gyermekei közül többen a sárvári birtokon születtek, amely bizonyíték arra, hogy Szluha nemcsak megvásárolta, hanem lakta is a várkastélyt.
1748-ben vásárolta meg rokonától a sárvári várat és uradalmat. Szluha számára azonban az új szerzemény nem hozott békés éveket, mivel éltek az eladó Draskovich Lipót gyermekei, akik semmiképpen sem szerették volna elveszíteni apai örökségüket. 1760-tól folyamatos pereskedés zajlott Szluha és a Draskovich-lányok között. Érdekes, hogy 1760 februárjában, mikor a bírósági keresetet benyújtották, már nemcsak Szluha Györgyöt és feleségét, Sinzendorff Rozáliát perelték, hanem pallini Inkey Boldizsárt és feleségét is. Egy vasvári káptalani irat szerint 1758 novemberében valóban Inkey vette meg Sárvárt, de 1766 márciusában még mindig Szluha Györgyöt nevezték meg tulajdonosként. 1766. október 11-én azonban Inkey már egyedüli szerződőként adta el a birtokot nagyszigeti Szily Ádámnak.
A tábornok nemcsak a birtokot, de a vele járó pereket is átvette. A Draskovichok alatt a mezővárossal folyt ellentétek nem értek véget. 1751-ben Sárvár újra az uralkodóhoz fordult jogorvoslatért, mivel panaszaik szerint az uraság emberei kiváltságaikban megsértik őket, erőszakoskodnak velük, az ellenállókat bezárják. A kancellária védelmébe vette a polgárokat, és meghagyta Vas vármegyének, hogy a földesúri önkénnyel szemben védje meg a várost. 1758-ban összeírást végeztek az Alsóvidéki uradalomban, összeírták a lakosságot, a jövedelmeket, valamint a jobbágyok kötelezettségeit.
Szluha György tehát legalább tíz, legfeljebb 18 évig tulajdonolta Sárvárt. Ez a rövid idő sem múlt el azonban nyomtalanul. Alapos feltételezések szerint ő lehetett a megrendelője a toronyszoba második emeletén található allegorikus freskónak, amelyet minden valószínűség szerint a bécsi festő, Johann Ignaz Mildorfer készített. Mildorfer volt a festője az Österreicheische Nationalbibliothek dísztermi kupolafreskójának, ami feltűnő hasonlóságot mutat a sárvári toronyképekkel. Szluha megrendelősége mellett szól a képeken látható osztrák zászló, a fegyverek, a griffláb, valamint maga a festő személye. A katona Szluha, aki a Habsburg-ház iránti hűségét a vörös-fehér-vörös színekkel is kifejezte, a Draskovichok griffjével a családi kötődéseire, az ősök katonai érdemeire is utalt. Mildorfer pedig olyan magyar főúri körökkel állt kapcsolatban, köztük a gödöllői kastélyt építtető Grassalkovich Antallal, amelyek rokoni kapcsolatban álltak Szluhával. A császári tábornagy pedig minden bizonnyal ismerte a bécsi könyvtár freskóit, amely ihletet adott számára egy hasonló elkészíttetésére.
Az egyébként a kastélyok földszintjén elhelyezett ún. „sala terrenák”, azaz hűtőző termek a csendes visszavonultság vagy épp ellenkezőleg, a szórakozás színterei voltak. Sárváron feltehetően az előbbi szempont érvényesült a szoba elhelyezkedését figyelembe véve, azaz egyfajta könyvtárszoba, az elmélkedés helyszíne lehetett. Bármi is volt Szluha György célja, rövid sárvári birtoklását máig őrzi a nagyon szép barokk belső tér a toronyszoba emeletén. (szg)
Irodalom
Buzási Enikő: A sárvári vár toronyszobájának freskói. In.: Söptei István (szerk.): Sárvár története. Sárvár, 2000.
Szluha Márton: A Szluha család története. Saját kiadás, 1996.