Szelfi. Múzeum. Szelfimúzeum! De miért is?

Új kiállításokra készülünk Sárváron a Nádasdy Ferenc Múzeumban. Bátran mondhatjuk, visszatérünk a régi gyakorlathoz, évenként több, legalább kettő, de inkább több kiállítással várjuk vendégeinket. Várjuk és visszavárjuk.

A múzeum nem olyan hely, ahová az ember rendszeresen, értsd itt és most, legalább két-három havonta visszajár. A felmérések alapján egy-egy látogatás után évek is eltelnek, hogy ugyanoda visszamegyünk. Ezen szeretnénk változtatni, rendszeres kiállításokkal, programokkal, előadásokkal és sok minden mással, múzeumpedagógiával, folyamatos és változatos jelenléttel az interneten, a közösségi hálón, de a tudományos életben is.

Számtalan lehetőség áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. Hali! Itt vagyunk és érdemes betérni hozzánk, ahogy szoktuk mondani. Másképpen is kifejezhetjük.

Kiállítások, melyek tárgyakra, azok tudományos feldolgozására, a generációkon áthúzódó megőrzés szabályainak (pl. raktározás, restaurálás, megfelelő műtárgykörülmények) betartására épülnek. A múzeumok fogalmához általában véve hozzátartoznak tehát a tárgyak, melyek mögött leltárkönyvi bejegyzések, leírókartonok állnak. Mind olyan feltételek, melyek biztosítják a műtárgyak, dokumentumok, fényképek fennmaradását.

A múzeumok esetében a kiállítások és a tárgyak összefüggnek egymással. Mindegyik hozza magával a rávonatkozó szakmai elvárásokat. A kiállítások esetén érthető megközelítések, a bemutatást segítő eszközök használata. A tárgyak mögött pedig ott áll a vele való foglalkozás, a fizikai méretek adatainak felvételétől a pontos leíráson át történetének feltárásáig minden. A feldolgozó szakember, muzeológus feladata, felelőssége, hogy mindez a lehető legteljesebb körben megtörténjen.

A többi ehhez társul. A beszélgetések, a jó történetek, a kiváló, átgondolt fotók, kommunikáció, közönségkapcsolat. De ha nincs tárgy, nincs kiállítás, és akkor nincs múzeum sem. A múzeum nem installáció (kivéve az installáció múzeumot), még akkor sem, ha komoly évek, hónapok munkája van mögötte.

Mindezt csupán azért jutott eszembe, mert míg alig látok hírt kiállításokról (pedig vannak ilyenek, sőt!), melyek érdekes témákat dolgoznak fel, mutatnak be, vagy éppen izgalmas kérdéseket feszegetnek, addig egy csupán háttérből, értsd installációból álló helyiséghalmazt múzeumként adnak el.

Ez nem a reklám helye, meg mindegy, hogy mit, csak írjanak róla felfogás platformja, de ne beszéljünk rébuszokban. A budapesti szelfimúzeumról van szó. Ami egyrészt, hogy fokozza az élvezeteket, édességmúzeumként is ajánlja magát.

Termek során át installációk (színesek és édesek) követik egymást, ahol a vendég lefényképezheti magát, majd egyből tolhatja fel az instára, és ezzel egyrészt saját magát is megmutathatja, másrészt jó reklámot csinál a múzeumnak.

Nagyszerű ötlet, nincs ezzel semmi baj. Van benne munka, koncepció, sőt a képek alapján minőségi építés is. Csak egy valami nincs benne. Múzeum! Még akkor sem, ha megálmodói ezt mondják.

Teszik fel a kérdést egy cikkben a létrehozóknak. Azaz a tudósító is érzi, mintha nem stimmelne valami. A válasz eligazít minket. Múzeum, mert kiállítótermekről van szó, ahol időszakosan változnak a témák, értsd az installációk: „mint egy hétköznapi múzeumban egy tárlat.” Befejezésként még hozzáteszik, ráadásul a múzeumok ma már egyre inkább „arra törekszenek, hogy legyen interakció a kiállításaikban, itt pedig ez az első pillanattól megvalósul azáltal, hogy a látogató részévé válik a díszletnek”. Ennyi, két érv.

Ahhoz, hogy egy kiállítás létrejöjjön, valóban kell installáció, értve ezalatt mindazt az eszközt, mely a látogató tájékozódását segíti. Fontos, hogyan állítanak ki egy témát, de aranyszabályként fogjuk fel, hogy a vitrinek, a posztamensek, a falak festése, egyéb térbeli alakzatok ne nyomják el a bemutatott témát.

Mi a téma egy szelfi múzeumban? Én. Ön. Mi. Több leszek én, Ön, többek leszünk mi attól, hogy egy unikornis tetején lefotózzuk magunkat és szelfit nyomunk az instagramra vagy bárhová? Lehet, hogy a válasz igen. De mi nem a múzeum részei vagyunk, csupán egy kiállításnak mondott térben minket is bevontak a játékba. Egy performansz részei lettünk, de ettől még nem kerültünk múzeumba.

A múzeumok nem belőlünk állnak. Nem is a vitrinekből, a feliratokból, a világításból, tabletekből és egyéb eszközökből. Nem installációból. Ezek csupán eszközök, elfogyhatnak, ki lehet őket írni a leltárból, van amortizációs idejük, forgalomképesek.

A múzeumok tárgyakból állnak, melyeket az intézmény gondoz. Leltárba vesz, ami után nincs amortizációs idő, nem lehet kiírni (olyan egyszerűen), és nem forgalomképesek. Nem adogatjuk el a műtárgyakat.

Magyarországon és még egy csomó más országban múzeumi törvények, hozzákapcsolt jogszabályok írják le és elő, mi a múzeumok feladata. Nem szeretnék most törvényt bemutatni és elemezni, csupán egyetlen pontját idézem a vonatkozó 1997. CXL. törvénynek, miszerint a muzeális intézmény többek közt:

Másképp is lehet fogalmazni természetesen. A múzeumi szakirodalom, a múzeumi munkatársak jelenleg négy szempontot emelnek ki az intézmény feladatrendszeréből, melyekkel leírható a feladatellátás lényege és ezzel a múzeum esszenciája is.

Nagyon röviden, a múzeum

– gyűjt: természeti és kulturális (ember alkotta) javakat,

– kutat: tudományos eszközökkel feldolgozza a bekerült javakat, feltárja összefüggéseiket,

– megőriz: a leltározott javakat megóvja a pusztulástól, megőrzi a következő generációk számára,

– kiállít: a bekerült, feldolgozott és megőrzött tárgyakat kiállításokon mutatja be a közönségnek.

Ma még egy feladatrendszert említenek, az általában vett közvetítést. A kiállításokon kívül ugyanis számtalan más lehetőség van arra, hogy a tárgyakkal kapcsolatos ismereteket a múzeum megossza. Gondolhatunk itt különféle előadásokra, múzeumpedagógiai foglalkozásokra, tárlatvezetésekre. Ide tartoznak még a nyomtatott katalógusok, kiállításvezetők, de az online adatbázisok.

A sárvári múzeum esetében például a huszárgyűjteményt bemutató oldalunk. Sőt ha a Sárvár Anno kezdeményezésünkre gondolok, akkor abba már a közönségünket, a sárváriakat is bevontuk a múzeumi munka feldolgozó részébe.

A múzeum tehát egy összetett feladatrendszerrel bíró kulturális intézmény.

A szelfimúzeumban nem valósulnak meg a múzeum feladatai. Nincs tudományosan rendszerezett gyűjteménye, feldolgozó és megőrző tevékenysége. Csak azért mert kiállítunk valamit, attól még nem hoztunk létre múzeumot. Az Utazás kiállításra, annak helyszínére sem tekintünk úgy, mint egy múzeumra. Sőt nem is nevezik magukat így és nem építenek rá reklámkampányt.

Megtévesztő lehet, sőt megtévesztő is. Gondoljuk el, hogy megkérdeznek minket, voltunk-e tavaly múzeumban? És most egy csomóan mondják, hogy igen. Az eredmények alapján azt gondolnánk, milyen jól dolgoztunk, elindult valami, már nemcsak utazások során járnak az emberek múzeumba. Holott csak szórakozni voltak. Az sem rossz dolog, csak ezt az intézménytípust inkább az ismeretszerzés területéhez kötjük, nem csupán az élményszerzéshez, a szórakoztatáshoz.

A Múzeumok Nemzetközi Tanácsa (ICOM) időről időre megfogalmazza, mit is ért a múzeum fogalma alatt. A meghatározásban mindazok a feladatok szerepelnek, melyeket a magyar törvény is felsorol. Hangsúlyozza, hogy a múzeum nem törekszik profitra. Másrészt hozzáteszi még: „az emberek és környezetük anyagi és szellemi bizonyítékait gyűjti, megőrzi, kutatja, közvetíti és kiállítja tudományos, közművelődési és szórakoztató céllal”.

Két fontos elem jelenik itt meg. Nem képez / termel nyereséget. A másik pedig a kiállítás célja tudományos, közművelődési és szórakoztató. Az és szócskának fontos szerepe van, nem vagylagos, választható lehetőségekről van szó, hanem egymás mellett, egymással megvalósított feladatokról.

Nemcsak szórakoztat, hanem ismeretet is közvetít a kiállítás. Az ismeret alatt sok mindent értünk. Lehet ez egy történelmi időszak bemutatása során előadott információk tömkelege, vagy új összefüggések feltárása. Lehet egy minket érdeklő probléma bemutatása. Mindez mögött pedig ott áll egy gyűjtemény, annak tudományos feldolgozása, megőrzése.

A kiállítás lehet interaktív, szórakoztató, és erre valóban törekszenek a mai múzeumok. Sőt szerintem régen sem volt ez annyira idegen tőlük, mint ma azt annyira sugallják. Az interaktivitás azonban, hasonlóképp a kiállításhoz önmagában nem hoz létre múzeumot. Míg eljutunk a tárlatokhoz, addig egy hosszú és tegyük hozzá, szabályozott út vezet.

Végig amellett érveltem, hogy a szelfimúzeum nem múzeum. Ez így is van. Mondjuk azt, csak hogy egy kicsit szórakoztató legyek: Egyetértek magammal.

Mégis örülök annak, hogy a létrehozók múzeumként hivatkoznak rá, még akkor is, ha ez félrevezető és én nem tartom helyesnek.

Egy valamit ugyanis mégis jelent ez az egész. Ma már a múzeum mint intézmény hivatkozási ponttá vált. Egy szórakoztató helyet el lehet adni múzeumként. Hívószóvá lettünk. És ez a múzeumosoknak köszönhető. És a vendégeinknek, akik viszik a hírünket, hogy bizony nem is egy unalmas helyen jártak.

Ez jó.

Az pedig még jobb, ha nemcsak a szelfimúzeumba megyünk el, hanem egy igaziba is.

Mondjuk Sárvárra!

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!