Bejárta a Magyar Királyságot, hirdette az összefogást, a török elleni állandó küzdelmet, az Istenbe vetett hit jelentőségét. A király nemeséggel ismerte el törekvését. Tinódi Lantos Sebestyén Sárváron hunyt el 1556-ban.
Tinódi Lantos Sebestyén 1553-ban nemességért és címereslevélért folyamodott I. Ferdinánd magyar királyhoz (1526-1564). A folyamodvány egyáltalán nem hosszú, a költő maga és gyermekei számára kérte a nemességet és a vele járó jelvényeket, azaz a címert. Befejezésként pedig élete végéig tartó hű szolgálatát ígérte. A külső oldalon pedig szintén latinul olvashatjuk: Supplicatio Sabasthiani Litterati de Thynod, azaz Tinódi Sebestyén literátus kérelme.
A literátust fordíthatjuk deáknak, azaz rendelkezett bizonyos, ha nem is magas szintű műveltséggel. Utóbbival kapcsolatban hadd tegyük hozzá, ne becsüljük alá képzettségét, ránk maradt művei bizonyítják, hogy többek közt olvasta Thuróczy János és Antonio Bonfini történeti munkáit, de forgatott más latin nyelvű műveket, többek közt természetesen a Bibliát is.
A Zsigmond király és császár krónikája című versében jelzi, hogy az egykori uralkodó történetét saját maga ültette át magyarra, sőt dallamát is ő szerezte: „Nám ezt magyar nyelvre a ki fordítá / Nótáját is csak ő maga gondolá”. Nemcsak latinul tudott tehát, hanem a zenében is jártasságot szerzett.
Szintén deákként utal a vándor énekmondóra Zoltán Imre, Nádasdy Tamás nádor számtartója egyik levelében, melyet 1555. május 3-án küldött urának Kassáról, abból a városból, melynek már több mint egy évtizede polgára volt Tinódi.
A számtartó leveléből megtudjuk, hogy a környéket a pestis fenyegette akkoriban, majd rövid hírekről értesülünk, többek közt Dobó István testvérének, Ferencnek és Perényi Gábornak Tokaj váráért vívott küzdelmének állásáról. Megtudjuk, hogy kislánya született Zoltán Imrének, de elhunyt.
A szomorú hír után kerül sorra a következő (mai helyesírással): „továbbá ez levél vivő Tinódi Sebestyén deák kére, hogy Nagyságodnak írnék mellette, hogy az miben Nagyságodat meg lelné, hogy Nagyságod lenne minden tanáccsal és segítséggel”.
Ez az első kézzel fogható adat Tinódi és Nádasdy kapcsolatáról. Az énekmondó Nádasdy számtartójának a segítségét kérte, hogy személyesen is megismerhesse a nádort. A kapcsolatfelvétel sikerült, Tinódi Sárvárra érkezett.
Nem sok időt tölthetett itt azonban a vándor lantos, mert a következő év januárjának végén Perneszith György, Nádasdy sárvári tiszttartója értesítette urát a szomorú hírről.
Visszatérve nemességet kérő folyamodványához, nem tudjuk, vajon kik támogatták kérését, mindenesetre alig néhány hónap alatt az uralkodó teljesítette azt és 1553. augusztus 25-én Bécsben Tinódinak, illetve fiainak (Farkas, Sándor, Károly) és lányainak (Judit, Margit) nemességet adományozott.
I. Ferdinánd az oklevélben nem hősi tettekkel, az uralkodónak tett közvetlen szolgálattal indokolta az adományozást, hanem a lantos muzsikus tehetségével, ami egyedülálló. „Téged Sebestyén Isten, a természet alkotója azzal áldott meg, hogy az éneklés művészetével és a történeteknek magyar nyelven ékes versekbe foglalásával minden kortársaidat felülmúltad”.
A latin nyelvű dicséretet az oklevelet közlő történész, Szádeczky Lajos fordításában közöljük, aki Marosvásárhelyen bukkant rá a pálosi Donáth család levéltárának az átnézése közben 1901-ben.
1553 őszén, amikor Tinódi kézhez vehette nemesítő oklevelét, Erdélyben tartózkodott, hogy a kolozsvári Hoffgreff nyomdában kiadassa verseinek gyűjteményes kötetét, a Cronicát. Az adományozó levél így kerülhetett Erdélybe és maradt fenn évszázadok múltán is. Ma a Magyar Nemzeti Levéltár gyűjteményében található.
A Cronica kapcsán a legutóbbi évtizedek kutatásai egyértelművé tették, hogy egy szerkesztett kötetről beszélhetünk, azaz Tinódi tudatosan alkotta meg a versek közlésének sorrendjét. Modern műfaji kategóriákkal élve biblia, történeti és szerelmi tárgyú versek sorakoznak egymás után.
A legfontosabb azonban a negyedik kategória, az ún. tudósító ének, melyben Tinódi Lantos Sebestyén szinte egyedülálló. Saját korában nem találunk más hozzá hasonlót, a kérdéssel alaposan foglalkozó Vadai István szerint a 16. század második felében is alig vonható be egy-egy vers ebbe a csoportba.
A többi műfajt képviselő alkotásokkal szemben Tinódi nem egy már más által elmondott eseményt énekelt meg, fordított le, ami természetesen szintén kreatív tevékenység, hanem saját művet hozott létre.
A már megtörtént, a kortársakat érdeklő esemény forrásait összegyűjtötte, ha szükséges volt, a helyszínre utazott, majd leült és megírta énekét. Így született meg például 1544 karácsonyán Nagyszombatban az őszi ipolyszalkai csatáról szóló éneke.
Tinódi felismerte az ütközet jelentőségét, ugyanis a török erőket már évek óta nem győzték le nyílt mezőn vívott harcban. A történészek általában a költő történeti hitelességével foglalkoznak, sőt a kérdéshez Eger kapcsán a régészek is hozzászólnak.
Általános megállapításként fogalmazzák meg, hogy Tinódi úgy írta le a dolgokat, ahogy voltak, megfelelve munkája előszavában megfogalmazott kritériumnak:
Az ördög azonban a részletekben rejlik, kontrollforrásokra mégis szükség van. A szalkai csata kapcsán nem olyan régen Virovecz Nándor történész hívta fel a figyelmet arra, hogy az előadás menetét az általános mondanivaló, sőt az élethelyzet is befolyásolta.
Tinódi szinte minden versében a török elleni összefogás szükségességét, a hatalmaskodások befejezését sürgette. A magyarok szerepét pedig mindenütt kidomborította tudósító énekeiben. Elvei miatt néha elhallgatott tényeket, máshová helyezte a hangsúlyokat.
Ne felejtsük várakban, táborokban énekelt verseket írt Tinódi. Nemcsak történeteket mondott el, hanem üzeneteket, tanulságokat is megfogalmazott, megélhetése miatt pedig folyamatosan pártfogókat keresett. Hatni és élni akaró értelmiségi volt.
I. Ferdinánd a költő címerkérésének szintén eleget tett. Az adománylevélben olvashatjuk a címer leírását, de a címer rajza lemaradt, csak az adománylevél szövege alkotta virtuális keret alkotta helyét láthatjuk.
Zsigmond magyar király (1387-1437) korában kialakult magyar kancelláriai gyakorlatnak megfelelően a címerábrát a bal felső sarokban készítették volna el, de ez ismeretlen okok miatt elmaradt. Mégis tudjuk, hogy nagyjából milyen címer lett volna, ugyanis Tinódi a már idézett kérelméhez benyújtotta saját tervét, ami megfelel a leírásnak.
Vörössel és kékkel hasított, azaz függőlegesen metszett pajzson heraldikai bal oldalon (szemből a jobbon) egy lant, a másik oldalon pedig egy bal kar látható, amint egy szablyát fog a markolat felett. Ha közelebbről megnézzük a festést, jól látható, hogy a szablya megvágta a kézfejet, vér folyik az ujjak között.
A sisaktakarót a címer színei díszítik, de a lant felöli oldalon nem színezték ki teljesen, a vörös festés elmaradt. A csőrsisak szintén nem kapott színt, felette sisakdíszként a szablyát markoló hajlított könyökű kar látható. A kézfejet itt is elborítja a vér.
Az erős kontúrokkal és finom vonalakkal megrajzolt lant és szablya színét a papír adja, de a fegyvernél szürke árnyalás jelzi a penge anyagát, mind a pajzson, mind a sisakdíszen.
Az 1554-ben Kolozsváron megjelent Cronica utolsó oldalán szintén látható Tinódi Sebestyén címere, mely több pontos is eltér a nemesi cím elnyerése érdekében beadott kérelmen szereplőhöz képest. Nem a színek hiánya a lényeg, ugyanis itt egy metszetről van szó.
Jóval érdekesebb a sisaktakaró, a sisak és rajta a sisakdísz hiánya. Megkockáztathatjuk, hogy a Cronica címerpajzsának belső szélén végigfutó leveles díszítés talán a sisaktakaróra utal. Illetve ugyanide tartozik a pajzs felső részén a szövegszalag S. T. monogrammal.
Legfőbb különbség, hogy itt nem hasított a címerpajzs, a szablyát és a lantot nem választja el vonal. A fegyvert itt szintén a bal kéz fogja az egyenes keresztvas felett. Míg a markolatvég a kérelemnél erősen visszahajlik, hasonlóan a pengéhez, addig itt egy másik típusú szablya ábrázolását látjuk.
A metszeten látható szablya markolatvége csepp formára emlékeztet, amely az ekkoriban, a 16. század közepén egyre inkább elterjedt magyar szablyatípus jellemzője. A folyamodványon ábrázolt fegyver a török típust képviseli visszahajló gömbjével.
Egyedivé teszi Tinódi címerét, hogy lant szerepel rajta. Megjelenítését természetesnek gondolhatnánk, hiszen utalhat a címertulajdonos megélhetésére. Itt is érdemes rögzíteni egy különbséget a két ábra között. A folyamodványon öt, a Cronica címerén hat húros hangszert látunk.
A korszakban nem találkozunk olyan címerrel, mely hangszert ábrázolna. A korabeli címerek leggyakoribb ábrái a Magyar Nemzeti Levéltár címeres leveleinek adatbázisa (https://adatbazisokonline.hu/adatbazis/cimereslevel-adatbazis) alapján a szablya vagy kard, kar, korona, de lant csak Tinódi címerén fordul elő.
Sejthetjük, hogy a címerábra mégsem a megélhetésre vonatkozik elsősorban, hanem a költő, a vándorlantos feladatának nemes és elismert voltára. Míg mások karddal harcolnak, addig Tinódi a Magyar Királyságban vándorolva lant kísérettel előadott verseivel.
Tegyük hozzá, nincs konkrét adatunk arról, valóban lanttal kísérte volna magát Tinódi éneklés közben. Erre a versfőkből következtet a kutatás, melyekben többször is lantosként utal személyére.
Nem tudjuk, valóban egy sebesülés miatt váltott volna át a szablyáról a lantra, amire utalhat a véres marokra fogott penge, de Tinódi Kolozsváron megjelent munkájában egyértelműen jelzi, tisztában van feladata súlyával.
„Én azt meggondolván, és látván ez szegín Magyarországban, mely csuda veszödelmes hadak kezdének lennie: ezöknek megírására, hogy ki lenne vég emléközet, senkit nem hallhatók. Mindezök meggondolván, és uraimnak barátimnak erre való intésöket gyakorta hallván: készöríttetém önmagamat ez szegín eszömmel ezöknek gondviselésére foglalnom, és ez egynéhány istóriát megírnom, öszveszednöm, és az községnek kiadnom, ki lenne az több krónikák között végemléközet, kinek munkájába sokat fáradtam futostam, tudakoztam, sokat es költöttem.”
Azt a feladatot vállalta magára , hogy felhívja a figyelmet, mai szóval, a köz figyelmét az országot fenyegető veszedelemre és segítse a vitézek harcát. Míg a vitézek szablyával, ő lantjával harcolt.
Talán Sárvárra is azért érkezett, hogy ne csak pártfogóra találjon, hanem információt is gyűjtsön. Közben jó barátságba keveredett Nádasdy titkárával, Perneszith Györggyel. Utolsó szavait még hozzá intézte egy megélt, tetteiben nemes, elismert élet után.
Irodalom
Ács Pál: Tinódi Sebestyén és Bornemissza Gergely. In: Csörsz Rumen István (szerk.): Tinódi Sebestyén és a régi magyar verses epika A 2006. évi budapesti és kolozsvári Tinódi-konferenciák előadásai. Koloszvár, 2008. 43-54.
Dr. Szádeczky Lajos: Tinódi Sebestyén czímeres nemes levele. Erdélyi Múzeum XVIII (1901):7. 391-395.
Kovács S. Tibor: Huszárfegyverek a 15-17. században. Bp., 2010. (Szablyák a 16-17. században című fejezet a 87-112. oldalon)
Vadai István: História és fabula. In: Csörsz Rumen István (szerk.): Tinódi Sebestyén és a régi magyar verses epika A 2006. évi budapesti és kolozsvári Tinódi-konferenciák előadásai. Koloszvár, 2008. 17-29.
Virovecz Nándor: Tinódi történeti hitelességének kérdéséhez: Kortárs beszámoló a „szalkai viadalról”. Történelmi Szemle LXII (2020):1. 1-22.
múzeumigazgató, történész, turkológus
A múzeumot a tárgyak alkotják, de emberek hozzák létre.
takacs.zoltan@nadasdymuzeum.hu
Ezért is küldünk hírlevelet jelenleg 15683 embernek.
Ha érdekel a történelem, a Nádasdyak élete, a huszárok vagy csak bepillantanál egy múzeum mindennapi életébe, érdemes egy kattintással feliratkozni hírlevelünkre.