1989-1990. Rendszerváltás. A később születettek számára egy megtanulandó történelmi évszám, de azoknak, akik átélték, máig meghatározó esemény, amely gyökerestől átalakította az addigi világukat, mindennapjaikat, talán személyiségüket is.
Eltűnt egy elnyomó, az emberek életének minden pillanatára hatással levő diktatúra, és a helyét átvette az emberi jogokon és a demokrácia értékein alapuló rendszer. Megszűntek az utazási, tanulási korlátozások, az emberek jövőjét nem az határozta meg, hogy milyen viszonyban állnak a regnáló állampárttal. Az üzletekben megjelentek a világmárkák, amelyeket eddig legfeljebb filmekből, vagy a külföldön élő rokonok hazaküldött csomagjaiból ismerhettek a vasfüggöny mögé zártak. Magyarország szovjet megszállása 45 év után véget ért, az ország ezt követően függetlenné vált, külpolitikai kapcsolatait maga intézhette.
A rendszerváltásig vezető folyamat hosszú időt vett igénybe, és eleinte még messze nem látszott a teljes demokrácia majdani megvalósulása.
Egy rendszer lebomlik
A pártállami rendszer leépülése soktényezős folyamat, amelynek külső és belső okai egyaránt voltak. A 80-as években a hidegháború újra „hűvösebb” szakaszába lépett, az Egyesült Államok csillagháborús programja olyan versenyt teremtett, hogy abba a Szovjetunió anyagilag és katonailag belerokkant. Az afganisztáni háború (1979-1988) is komoly presztízsveszteséget okozott számára.
Az 1970-es évektől az olajárak elszabadulása, a belső erőforrások kimerülése és a külföldi adósságállomány egyre fokozódó emelkedése a Magyarországot irányító kádárista vezetést is döntéssorozat elé állította. A 70-80-as évek fordulójától kezdve ismét bátortalan kísérletet tettek a gazdaság liberalizálása irányába. 1985-től a szovjet pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov is a gazdaságot átalakító és nagyobb szólásszabadságot ígérő (peresztrojka, glasznoszty) terveivel a reformok élére állt.
Hatott az 1975-ben Helsinkiben elfogadott és Magyarország által is aláírt Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata is. A határon túli, különösen a romániai magyarság helyzetének romlása, a tervezett Bős-nagymarosi vízlépcső ökológiai kárai, az agyonhallgatott szociális problémák, a lehetséges atomháború veszélye mind többeket késztetett arra, hogy kritikát fogalmazzon meg. A legálisan le nem írható véleményeket az ún. szamizdat-folyóiratok közölték.
Azonban a 80-as évek végéig a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) szilárdan őrizte a hatalmát, politikai átalakulásra még kevesek mertek gondolni. Reagan amerikai elnök és Gorbacsov találkozója 1985-ben és 1986-ban is eredménytelenül zárult. Borsody István emigráns történész 1986 őszén még így nyilatkozott: „A független, demokratikus, semleges Magyarország nem tartozik a közeljövő elérhető lehetőségei közé”. Egy évvel később Király Béla, 56-os emigráns is hasonlóan vélekedett: „Arra gondolni, hogy a Kelet-Közép-Európában és a Szovjetunióban terjedő reformszellem és kísérletek demokráciába torkollnának, badarság volna.” Úgy tűnt, Szekfű Gyulának lesz igaza, aki 1947-ben azt vélte, a szovjet hódítás évszázadokig fenn fog állni.
1987-ben azonban a két szuperhatalom megegyezett a nukleáris fegyverzet csökkentéséről. A Szovjetunió 1987-ben megkezdte a csapatkivonásokat Mongóliából, majd Afganisztánból, és John C. Whitehead amerikai külügyminiszter-helyettes 1988-ban már kijelentethette, hogy „semmi esélyét, semmi bizonyítékát nem látom annak, hogy az oroszok bármilyen módon is beavatkoznának”. Gorbacsov valóban ígéretet tett a szovjet haderő kelet-közép-európai jelenlétének csökkentésére.
Magyarországon az állampárt időnként még keményen csapott le a bősi vízlépcső ellen vagy a március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását követelő tömegekre, de közben maga is kénytelen volt engedni az idők kihívásainak. 1987 nyarán Kádár Jánost félreállították, helyét a párt és a kormány élén is Grósz Károly foglalta el. Ugyan a gazdasági reformlépéseket tovább folytatták (kétszintű bankrendszer, kiutazások engedélyezése, kisvállalkozások támogatása), de a romló életszínvonal, a csökkenő reálbérek, az áremelkedések, a megjelenő munkanélküliség aláásták a politikai rendszer stabilitását is. A párton belül megerősödtek a politikai változást is követelő hangok Pozsgay Imre és Nyers Rezső köré tömörülve.
A reformokat sürgető értelmiségiek monori találkozóját (1985) követően 1987-ben Lakitelken megalakult a Magyar Demokrata Fórum (MDF). A következő évben a fiatal értelmiségiekből formálódott ki a Fiatal Demokraták Szövetsége (FIDESZ), a liberális értelmiség pedig létrehozta a Szabad Demokraták Szövetségét (SZDSZ), és a törvénybe iktatott gyülekezési és egyesülési joggal élve újjá szerveződtek a történelmi pártok, a Független Kisgazdapárt (FKgP), a Magyar Szociáldemokrata Párt (MSZDP) és a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP). A valódi robbanást Pozsgay 1989. január 28-i bejelentése okozta, amely az 56-os eseményeket népfelkelésnek nevezte. Ez aláásta az 1956 óta regnáló MSZMP legitimitását, megkezdődhetett az 56-os mártírok rehabilitálása.
Már nem zavarta semmi a március 15-i megemlékezéseket, és június 16-án sor kerülhetett Nagy Imre kivégzett miniszterelnök és mártírtársainak újratemetésére. Július 6-án pedig meghalt Kádár János, a rendszer névadója. A nép is megértette, új korszak kezdődik.
A Németh Miklós vezette kormány megkezdte a nyugati határon a műszaki zár lebontását, liberalizálta az újság- és könyvkiadást, eltörölte a kötelező orosznyelv-tanulást, és leállította a bősi vízlépcső építési munkálatait. Júniusban Grószt egy négytagú bizottság váltotta fel az MSZMP élén, a pártfőtitkári cím megszűnt.
A változások jó irányát mutatta júliusban George Bush amerikai elnök magyarországi látogatása, aki támogatásáról biztosította a demokratizálási folyamatokat. Nyáron sor került az átalakulást szorgalmazó Ellenzéki Kerekasztal, az MSZMP, valamint az állampárthoz közel álló szervezetek közötti Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokra. Ennek végeredményeként az MSZMP feladta az egypártrendszert és ígéretet tett a demokratikus választások megtartására.
Az MSZMP októberben feloszlott, helyébe a Magyar Szocialista Párt (MSZP) lépett. Felállították az Alkotmánybíróságot, az Állami Számvevőszéket és új választójogi törvény lépett életbe. Az állami tulajdon privatizációja is felerősödött. Ugyanakkor fokozódott a létbizonytalanság, a megélhetés nehezebbé vált, tömegessé váltak az elbocsátások, szemmel láthatóvá vált a hajléktalanság. Munkássztrájkok egyre gyakrabban fordultak elő, de politikai indíttatású tömegmozgalmak, főként a hatalom békés átadása miatt, nem jellemezték a magyar rendszerváltást. Ezért is használják a tárgyalásos forradalom elnevezést a magyarországi átmenetre.
Szabad, demokratikus Magyarország
1990 márciusában a szovjet vezetés beleegyezett az orosz csapatok 1991 június végéig történő kivonásáról. 1990. március 25-én és április 8-án lezajlottak az első szabad parlamenti választások, amelyek az MDF sikerét hozták. A parlamenti többség érdekében a párt koalíciót kötött az FKgP-vel és KDNP-vel. Ellenzékbe került az SZDSZ és a FIDESZ, valamint az addigi kormányzó párt, az MSZP. A miniszterelnök Antall József, az MDF elnöke lett. Augusztus 3-án a parlament megválasztotta a köztársasági elnököt, az SZDSZ jelöltjét, Göncz Árpádot. Ugyanezen a napon iktatták törvénybe a helyi önkormányzatokról, a polgármesteri tisztség ellátásáról szóló törvénycikkeket (LXIV., LXV., LXVII. tc.). Tízezer fő feletti településen (így Sárváron is), két lapot kapott egy választópolgár, egyiken név szerinti képviselőjelöltre, a másikon pártlistákra lehetett szavazni.
Ennek nyomán szeptember 30-án és október 14-én megtartották az önkormányzati választásokat. A részvételi arány az első körben 40, a másodikban 29 %-os volt, különösen a városokban volt alacsony már az első fordulóban is (30 %). Az egyre romló gazdasági-társadalmi helyzetért felelőssé tett kormánypártiak vereséget szenvedtek, a kistelepüléseken elsősorban a független jelöltek, a városokban pedig inkább az ellenzék, így az SZDSZ, FIDESZ tört előre. Sok helyen a volt tanácselnököt választották újra, az elemzők ennek okát abban látták, hogy a polgárok a szakértelmet, az ismertséget választották a pártpreferenciák helyett. A volt tanácselnököknek mintegy 70 %-át választották polgármesternek, bár ez inkább a kistelepüléseket érintette, városokban ez az arány 6,5 % volt.
Sárváron is…
Városunknak 1950 óta nem volt választott testülete, a községi (1968-tól városi) tanács a párt helyi végrehajtó szerveként működött, ráadásul a megyei tanács alá volt rendelve. Élén a kinevezett tanácselnök állt. A helyi érdekek csak töredékesen érvényesülhettek a pártszempontokkal szemben.
A 80-as évek második felében volt észlelhető a változások előszele. Főként a tőkehiánnyal, a romló gazdasági mutatókkal kellett szembenézni, szűkültek a város forrásai, a fejlesztéseket az infrastruktúra és az oktatás területén vissza kellett fogni. Az utcákon, közértekben az emberek már mertek beszélni az addigi tabukról (pl. 1956.) és problémákról (áremelés, reálbércsökkenés stb.). 1988 decemberében megalakult az MDF helyi szervezete, amelyről az 1989 elejétől havonta megjelenő lap, a Sárvári Hírlap már tudósított. Az újság lojális volt a városi tanács iránt, de helyet adott az ellenzéki véleményeknek is. Célként tűzte ki nemcsak a nyitottabb, szélesebb körű tájékoztatást, de a véghajtás társadalmi ellenőrzését, a számonkérés lehetőségét is. Olvashatunk az áremelkedésekről, a visszafogott költségvetésről, az üzemek lassú átszervezéséről is. Kezdett átalakulni a gazdasági környezet, amelyet jól jelzett a Magyar Hitelbank Rt. Sárvári Fiókjának megnyitása áprilisban. Havonta 8-10 új vállalkozás nyílott. Megjelent a külföldi tőke is.
1989. március 15-én még megtartották a kisdobos- és úttörőavatást, de a munkaszüneti nappá váló ünnepen inkább az 1848-as forradalomra emlékezett a város. Április 4-én még volt megemlékezés a „felszabadulásról”. Utoljára.
Májusban a népfront helyi értekezletén Szabó Miklós titkár már a többpártrendszer előnyeit ecsetelte. Júliusban nyugdíjba vonult Kiss Sándor tanácselnök, helyébe Szabó Imre lépett megbízott tanácselnökként. Ez is mutatja, hogy tisztségét ideiglenesnek szánták. Megkezdődtek a névváltoztatások, az ipari iskola levetette a kommunista ideológus, Rudas László nevét. A temetőben emlékművet állítottak a második világháború áldozatainak. Ez a kérdés eddig szintén tabunak számított.
Az önkormányzatiság múltjával is kezdtek foglalkozni, hiszen látszott, a tanácsrendszert a változások el fogják söpörni. A város a saját önigazgatásának gyökereit kereste a Károly Róbert-féle kiváltságlevélben vagy a háború előtti városi elöljáróságban.
1990 tavaszán lezajlottak az első szabad országgyűlési választások. A sárvári körzetben 9 szervezet színeiben indult jelölt, végül a jánosházi fogorvos, az MDF-es Gömbös Ferenc szerezte meg a szavazatok többségét. A parlamentbe kerülve már májusban sürgette az új önkormányzatok felállítását.
Érthető, hogy nagy várakozás előzte meg az őszi önkormányzati választásokat. Sárváron 10 egyéni körzetben és listán lehetett indulni. Az első fordulóban csak négy képviselő jutott be, 6 körzetben volt szükség második megmérettetésre, mert azokban a részvételi arány nem érte el a 40 %-ot, amely így is alacsony volt, szeptemberben a szavazásra jogosultaknak 33,5 %-a, októberben csak 29 %-a járult az urnák elé. Különösen a fiatal felnőttek és a munkások, a lakótelepen lakók maradtak távol.
105 fő jelöltette magát, ebből 51 fő egyéni körzetben. A képviselőtestületbe jutott 10 megválasztott képviselő többsége pártkoalícióban indult. Kisgazda-kereszténydemokrata (3 fő), MDF-FIDESZ (1 fő) vagy MDF-SZDSZ (1 fő), FIDESZ-SZDSZ (1 fő), valamint FIDESZ-MDF-SZDSZ (1 fő) változatok is előfordultak. 1 fő az SZDSZ színeiben jutott be a testületbe, 1 főt a Városszépítő Egyesület delegált, 1 pedig független jelölt volt. Listáról 3 SZDSZ-es, 1 MDF-es, 2 MSZP-s, illetve 3 közös KDNP-FKgP-s jelölt került be a városi képviselőtestületbe.
Az alakuló ülés október 24-én délután viszonylag csekély érdeklődés mellett vette kezdetét. A polgármesteri tisztségre 1 főt delegáltak, Hompok Istvánt, de a szavazáson egyenlőség alakult ki, 9 fő szavazott igennel, 9 nemmel. Mivel egy képviselői hely ekkor még óvás alatt állt (dr. Naszádos Istváné), ezért csak 18 képviselő lehetett jelen, ez okozta a döntésképtelenséget.
A második ülésre november 2-án került sor. A testület 14 tagja javasolta, hogy Hompok István neve mellé vegyék fel a szavazólapra a volt tanácselnök, Szabó Imre nevét is. Bár ő nem indult a választásokon, a törvény lehetővé tette a jelölését. Az akkor már teljes létszámú képviselőtestületben ismét patthelyzet alakult ki, Szabó Imrére 9, ellene 10 fő voksolt.
Bő egy órás egyeztetés vette kezdetét, ahol harmadik forduló mellett döntöttek. A két jelölt, Szabó Imre és Hompok István közül végül a többség (14 fő) támogatta a volt tanácselnököt. Az alpolgármester választása simábban ment. Szabó Lajos ellenében dr. Dénes Tibor nyert ugyancsak 12:7 arányban.
Négy évvel később (1994. december 11-én) már listák nélküli egyfordulós választáson a 6 jelölt közül az ötpárti támogatást maga mögött tudó Dénes Tibort választották a sárváriak polgármesternek, aki ezt követően 2010-ben történt visszavonulásáig töretlenül bírta a helyiek bizalmát.
Az önkormányzati választásokkal lényegében lezárult a rendszerváltás Magyarországon. És Sárváron is.
Irodalom
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., 2010.
Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. Bp., 2003.
Vajda Ágnes: Az 1990-ben megválasztott képviselők és polgármesterek. In.: Statisztikai Szemle. 1991. 10. szám
Molnár Zoltán: A társadalmi, politikai viszonyok alakulása a rendszerváltás után. In.: Söptei István (szerk.): Sárvár története. Sárvár, 2000.
Sárvári Hírlap 1989-90. évi számai
Vas Népe 1990. évi számai
történész-muzeológus
A történelem nem unalmas, hanem felfedezésre váró ismeretlen világ.
szibler.gabor@nadasdymuzeum.hu
Ezért is küldünk hírlevelet jelenleg 15910 embernek.
Ha érdekel a történelem, a Nádasdyak élete, a huszárok vagy csak bepillantanál egy múzeum mindennapi életébe, érdemes egy kattintással feliratkozni hírlevelünkre.