Pleszkáts Imre
Sárvár, 1867. február 23. - Sárvár, 1935. január 20. Földbirtokos, városbíró
Pleszkáts Imre téglagyáros, földbirtokos, Sárvár mezőváros polgármestere, majd 1872-75 között városbírája, valamint Mayer Mária fia. Testvére, Béla (1868-1915) fiatalon hunyt el Sárváron.
A fiatalabb Imre felsőfokú tanulmányait Bécsben, a külkereskedelmi akadémián végezte el. Jól beszélt németül, könyvtárát is jórészt ilyen nyelvű kötetek alkották. Nagyon szeretett olvasni és utazni. Főleg Ausztriában és Németországban, de más európai országokban is megfordult a családjával éves nyaralásaik során. Emellett Budapesten rendszeresen jártak színházi előadásokra.
Szülővárosában apjához hasonlóan ő is jelentős közéleti pályát járt be. Megválasztották a Sárvár Vidéki Takarékpénztár elnökévé, pénztárosa, majd igazgatósági tagja volt a Sárvári Első Takarékpénztárnak, ahogy a Hangya Szövetkezet sárvári fiókjának is. Fő jövedelmei mégis inkább a földjeiből származtak, ezeket 1897-ben szántóként, rétként, szőlősként, valamint kertként hasznosította. Öröksége egyébként 600 hold volt, de a népes család előkelő életére ráment a föld nagy része.
Pleszkáts Imre 1893-ban belépett a Természettudományi Társulat tagjai közé, majd az Országos Magyar Vadászati Védegyletbe is, 1908-ban pedig alapító tagja volt a Sárvár-vidéki Állatvédő Egyesületnek. Egyik szenvedélye a vadászat volt, Jákfán vadászterületet működtetett. A római katolikus iskolaszék világi elnökeként 1909 elején hat értékes antik metszetet ajándékozott a Sárvári Társaskörnek. Alapítója és haláláig elnöke volt a Tenisz Társaságnak. Alelnöke lett az 1910-ben újjáalakított Szépítő Egyletnek, és ugyanekkor töltötte be a Dalos Egyesület elnöki tisztségét is. 1923-ban belépett a Szent István társulatba. Többek között ő is kezdeményezője volt a helyi polgári iskola létesítésének. A város prominens eseményein szintén részt vett, és a jótékony céllal rendezett eseményen is tett adományokat, főként az első világháború éveiben. Az 1926-27-ben átépített Szent László-templom egyik színes üvegablakát, melyet védőszentje portréja díszít, ő adományozta az egyháznak. Beválasztották a vármegyei törvényhatósági bizottságba. Igazgatóválasztmányi tagja volt a Vasmegyei Múzeumok Barátai Egyesületének is.
Két alkalommal is volt Sárvár városbírája, elsőként a századfordulón, majd 1921 szeptemberétől 1930 áprilisáig. Hivatali idejére esett az első világháború és a forradalmak nyomainak felszámolása, az élet visszaterelése a normális kerékvágásba. Szeibert János kéziratos várostörténetében kissé ironikusan jegyezte meg róla, hogy „élete delén, úgy úri szórakozásként elvállalta a város ügyeinek vezetését, városbíró képében; úri városbíró volt, a polgárok felett állott. Úgy ünnepélyes alkalmakkor, mikor díszmagyarját felöltötte, és fekete ruhában mellette a város főjegyzője, utánuk pedig a hatalmas termetű Gerse városi hajdú adta meg a hivatalos tekintélyt, egészen a város polgárainak szívéből való volt”.
Pedig nem volt egyszerű dolga. Rendszeres volt a költségvetési hiány, ugyanakkor egyre többen igényeltek volna segélyt, valamint folyamatosan rendezni kellett az infláció mértékének megfelelően a községi alkalmazottak fizetését. A háborús évek alatt elhanyagolt infrastrukturális karbantartások és fejlesztések is hirtelen a képviselőtestület fejére nőttek. 1926-ban megszűnt a Selyemgyár is, amely megoldhatatlan problémák elé állította a város elöljáróságát az óriási munkanélküliség következtében. Aztán az évtized végére begyűrűzött a gazdasági világválság is. Ugyanakkor sikerült a több mint egy évtizede húzódó állami elemi iskola ügyére végre pontot tenni, és 1923 őszén megnyílhatott az új oktatási intézmény. A kórház számára pedig jelentős összegű kölcsönt vettek fel, és egyéb adományok segítségével végül 1924-re sikerült felújítani, kibővíteni és megindulhatott a gyógyító tevékenység. 1927-ben megépült a Polgári Leányiskola épülete is.
Az agrárius érdekeltségű, de nagyon művelt, inkább liberális-keresztény-konzervatív elveket valló városbíró nem tűnik agilis, és erős vezetőnek. Gyakori betegségei, amelyek miatt az 1920-as évek derekán többször kellett gyógykezelésekre utaznia, ugyancsak megakadályozhatták a határozottabb fellépésben.
Pleszkáts Imre városbíróságától, a harmadik hároméves mandátumát követően, 1930 áprilisában vált meg, tisztségét Eőry Vilmosnak adta át, de továbbra is tagja maradt a képviselőtestületnek egészen a 67 esztendősen, súlyos betegségben bekövetkezett haláláig. Temetésén a város lakói nagy számban jelentek meg. Az Iparoskör dalkara és a Dalos Egyesület gyászénekekkel búcsúztatta a város nagy halottját. A családi sírboltban helyezték örök nyugalomra, ahol szülei és gyermekei, unokái is nyugszanak.
Pleszkáts Imrének feleségétől, Kratzel Iréntől öt gyermeke született: négy fiú, Imre, László, Ferenc és Tibor, valamint egy leány, Irén, aki Szászabonyi (Szalber) Lajos tüzérezredeshez ment feleségül. Imre fia, aki egy időben a sárvári községi hivatalnál dolgozott, mint forgalmi adóellenőr, 1927-ben 33 évesen halt bele első világháborús súlyos sérülésébe. A szintén a háborúban szolgáló és főhadnagyi rangot szerző Ferenc és László tevékeny szerepet játszott az 1921. évi nyugat-magyarországi felkelésben , Ferencet legitimista felkelés szervezésének vádjával 1922-ben rövid időre őrizetbe is vették.
Az egykori városbíróról és sokoldalú mecénásról 2016-ban Sárváron utcát is elneveztek, közel apja egykori téglagyárának helyéhez. (szg)
Irodalom
Vas Megyei Levéltár V.K. 68. Sárvári város képviselőtestületének iratai. Közgyűlési jegyzőkönyvek 1921-1935.
Szeibert János: Sárvár története. Kézirat (Nádasdy Ferenc Múzeum Adattára AK. 84.6.)
Pleszkáts Imre meghalt. In.: Sárvári Mi Újság? 1935. február 15.
Tóth Kálmán: A Vasmegyei Múzeumok Barátai Egyesületének tagjai a tudomány és a kultúra szolgálatában. In.: Vasi Szemle. 2017. 2. szám
