Para a digmaváltástól IV.
Egy icipici házikó
2014.02.25
A múzeumokkal kapcsolatban sokszor olvashatunk kijelentéseket, melyek szerint a múzeumoknak az utóbbi évtizedekben ritkán megfigyelhető konjunktúrája van. Értik ezt új intézmények nyitására, de új múzeumi elméletek, koncepciók születésére is. A magyar múzeumi rendszerben is változások indultak meg az elmúlt években.
Sokan ezt dicsérik, sokan pedig kárhoztatják azokat az új szempontokat, gondolatokat, melyek újabban meghatározzák a múzeum napi tevékenységét, kapcsolatrendszerét. Az egyik ilyen gondolkodásra és vitára lehetőséget adó téma a múzeumok tudományos tevékenysége. Természetesen nemcsak a vita lehetőségéről van szó, ugyanis a probléma felvetését egyrészt értékelhetjük a múzeum mint intézmény, másrészt a múzeumban tudományos munkát végző munkatárs szempontjából is.
Utóbbival kapcsolatban érdemes utalni egy nemrég lefolytatott kerekasztal beszélgetésre a megyeszékhelyen. Az itt elhangzottakról számolt be a megyei sajtó. A téma felvetője a tudomány és a közönség viszonyával kapcsolatban megjegyezte, hogy „egy helyi múzeum nem feltétlenül teremti meg a nagy tudományos karrier lehetőségét”. Vigasztalásul hozzátette „a kis tudomány kis eredményei – helyi felfedezések, helyi eredmények – nagy örömet adnak a helyi közösségnek, sok érdekességet tartogatnak a helyi élet számára”.
Őszinte kijelentések, melyek mégis egy kis karcot hagynak
Jómagam is hallgatója voltam a múzeumi beszélgetésnek, és azóta is foglalkoztat ez a néhány mondat. Nem egyszerű az értelmezés, hiszen első hallásra akár elkeseredésként is felfigyelhetünk a szavakra. Jól ismert a szépirodalomból a vidéki városi értelmiség gyötrődő alakja, aki úgy érzi többre hivatott, de mégsem éri el azokat a csúcsokat, melyekről sok-sok évvel ezelőtt álmodott és amiért – úgy érzi – mindent megtett. Okolja életének egy pontját, amikor talán rosszul döntött, de elsősorban okolja tágabb környezetét, a poros utcás várost. A várost, a helyi közösséget, melyet csak arra tart méltónak, hogy az érte rajongjon. A legrosszabb, amikor még nem is rajong. Ha nem is erre gondolt a nyilatkozó, mégis rendkívül bántó az egész megfogalmazás, mert számomra nem a múzeumról szól, nem arról a közösségről, mely lelkesen körbeöleli a végre ölébe hullott, egykoron is a városé volt intézményt, hanem teljesen másról.
Múzeumi közönség és múzeumi közösség
Ha a múzeum és közössége oldaláról tekintjük a kijelentést, akkor sem tartom szerencsésnek a megfogalmazást, a mögötte lévő gondolatot pedig teljesen idegennek a múzeumi világtól. A múzeumokban végzett munka összetett, nem egylépcsős folyamat. Részt vesz benne a múzeum tudományos munkatársa, a műtárgyak állapotáért felelős restaurátor, a kiállítás őrzésére odafigyelő teremőr éppúgy mint a gazdasági alkalmazott. Minden munkakörnek megvan a szépsége, az azt betöltő az elvégzett munkáért nemcsak fizetést kap, hanem egy plusz valamit is. Ez a plusz valami, legalábbis itt nálunk, Sárváron a Nádasdy Ferenc Múzeumban a hozzánk ellátogató vendég öröme. Évente több ezer ember dönt úgy, hogy kíváncsi arra, ami nálunk történik, legyen az kiállítás, legyen az egy tárlatvezetés, vagy legyen az egy múzeumi éjszaka a bástyán, ahol a sárvári vonósok játéka mellett jókat lehet beszélgetni rég nem látott ismerősökkel. Ez az öröm az, ami miatt soha nem jutna eszembe kis tudomány kis eredményeiről beszélni, mely csak a helyieknek nyújt nagy örömet. Nem!
