Para a digmaváltástól II.
Az első lépések
2013.03.02
A múzeum vezetője, Takács Zoltán Bálint a Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége konferenciáján számolt be a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum önkormányzati kézbe kerüléséről, és az első hónapok tapasztalatairól. A blogban a kezdő és befejező bekezdések olvashatók az előadásból, azonban a teljes szöveg is letölthető.
Ahogy nincs ideáltipikus múzeum, úgy nincs ideáltipikus város. És nincs ideáltipikus – város kapcsolat sem. Vannak azonban olyan példák, melyek pozitív, megerősítő párhuzamként szolgálnak, amikor általában gondolkodunk két, látszólag más célokat szolgáló fél egymáshoz való viszonyáról. Jómagam Sárvár és múzeuma kapcsán egy ilyen, mondhatjuk bátran, már az elején is jól működő kapcsolatról számolok be.
Rendszerváltás a múzeumi életben
A tanácskozás összefoglaló címe kérdésként fogalmazza, vajon rendszerváltást él-e át a magyar múzeumi élet, a magyar múzeumi rendszer. Természetesen a válasz mindkét oldala, az igen és a nem mellett is hozható fel érv. Kétségtelenül rendszerváltásként értelmezhetjük a tavalyi két kormánydöntést, illetve a jogszabályi háttért megteremtő 1997. évi CXL. törvény módosítását. A meghozott intézkedések az egykori megyei múzeumi hálózat intézményeit tekintve alapjaiban teremtettek új helyzetet, melynek folyamatára megalapozottan használhatjuk a rendszerváltás kifejezést. Az egykori tagintézmények leváltak az anyaintézményről, a központi múzeumról, önálló jogi személlyé váltak, önálló költségvetéssel rendelkeznek. Tudjuk, hogy vannak olyan múzeumok, melyeket egybeolvasztottak könyvtárral, művelődési házzal, de sokkal fontosabbnak tartom, hogy ezen intézményekről is helyben döntenek. Az utóbbi körülményt tartom lényegi változásnak, valódi rendszerváltásnak. A folyamat nem ment, és nem megy zökkenők nélkül, a sárvári példa azonban feltétlenül előremutató, pozitív lehetőséget mutat fel. Az önállóvá vált múzeumoknak, és különösen vezetőiknek most valóban nem eltúlozható felelőssége van abban, hogy meggyőzzék fenntartójukat intézményük fontosságáról. A településeknek juttatott központi költségvetési támogatás lehetőséget ad arra, hogy ebben az évben ezt a munkát, a meggyőzés fáradságos aprómunkáját elvégezzék a múzeumok munkatársai.
A rendszerváltás tényére vonatkozó kérdés másik, a nem oldala mellé is hozható fel olyan érv, melynek átgondolása szintén fontos körülményre hívja fel a figyelmet. Az 1997. évi törvény módosítása egy olyan helyzetet teremtett, mely az ország múzeumi gyűjteményeinek a sorsát a településekre bízza, eltekintve az országos múzeumok alá sorolt néhány múzeumtól. Természetesen a fenntartáshoz állami támogatást is adott a költségvetés, meghatározott részét, 40 százalékát konkrét feladat elvégzésére elkülönítve. Jómagam a múzeumi rendszer színessége, sokrétegűsége mellett teszem le a voksot, emellett érvelnék. A rendszerváltás ebből a szempontból nem történt még meg. Érdemes lenne átgondolni, hogy olyan biztosítékokat kell beépíteni a törvényi szabályozásba, amelyek valóban garantálják, hogy az eddig létrejött gyűjtemények egyben maradnak. A kérdés természetesen nagyon messzire vezet, de nem lehet halogatni, hogy szembenézzen a múzeumi szakma olyan alapvető és összetett kérdésekkel, melyek felvetése is könnyen komoly vitákat vált ki.
Ne felejtsük el, és ezzel egyben a kérdést tovább árnyaljuk, hogy a változások a megyei múzeumi hálózatot érintették, azaz kétszáz intézményt. A statisztika szerint azonban Magyarországon hatodfélszáz intézmény rendelkezik múzeumi engedéllyel. Ha az országos múzeumokat levesszük ebből a számból, tovább négyszáz települési vagy egyéb fenntartásban álló múzeumról beszélünk. Azaz ötszáz olyan múzeumról beszélünk, melyek nem a megyeszékhelyeken találhatók. A jövő tervezésénél tehát nemcsak a volt tagintézményeket, hanem az eddig is önállóan működő múzeumokat is figyelembe kell venni, hiszen ne felejtsük el, olyan tapasztalat birtokában vannak, amit mi csak most kezdünk megszerezni. A múzeumi szakma egységes és eredményes érdekképviselete csak az így értelmezett teljességgel vállalható.
