Mikor lesz újra trendi?
2017.08.24
A kérdés a múzeum oldaláról kifejtve úgy hangzik: melyik történelmi kort tartják a gyerekek menőnek, izgalmasnak? Avagy létezik arra számolgatós módszer, hogy mikor lesz újra divatos anyu régi cipője? A válasz: nagyjából akkor, amikor anyu fiatalkora.
‒ Hú, de retro! ‒ Az elragadtatott felkiáltás elég valószínű, miközben a kamasz nagymama, nagyapa féltve őrzött kincsei között turkál a padláson. De hogy menő is legyen valami, ami régi és már a múlté, ráadásul akkor és úgy, ahogy mi azt felnőttként elképzeltük? Az már kemény dió. De nézzük általánosságban, és messzebbről a ciklikus divatot, mondjuk kulturális, alkotói és történelmi szögből.
Zsánerirodalmi kutatás eredménye, hogy a szórakoztató irodalmon belül a kamaszok vagy a mai, jelenben íródott történeteket olvassák szívesen, vagy azokat, amelyek jóval ötven évvel korábban játszódnak. Ami húsz évvel ezelőtt történt, az nem érdekes. Az még ott zúg a tévében, friss politikai véleményekkel tűzdelt, talán még anya és apa is erről beszél esténként a vacsora mellett. A húsz évvel ezelőtti tinihősök a mai tinik számára hervasztóak. Ez van. Aki a 90-es években volt tini, az a mostani kamaszok szemében az a benzinkúton vagy a vegyesboltban dolgozó ismerős pofa, aki egyébként folyton fáradtnak tűnik, nem öltözködik vagányul, és az élete tutira dögunalom! Márpedig a regényekben az olvasó adrenalin bombát keres, nagy aha(!) érzéseket, egzotikumot, katarzist, fantáziavilágot, a lehetetlent vagy épp a lehetségest, de az utóbbit minimum fejtetőre állítva.
Pedig, ha a történelem egy kalandregény lenne, akkor a múzeum a fan convention. Ugyanitt a történelmi kastélyok a rajongói találkozók színtere, ahol közelről és élesben is meg lehet szemlélni kedvenc hőseink korabeli fegyvereit, szelfizni az eredeti kosztümök, járművek mellett, elmélázni egy középkori kínzóeszköz működési elvén. A fan conventionban a múzeumi pénztár fanshoppá lényegülne, minden pejoratív értelmezéstől mentesen, és a látogatók dúskálhatnának a képeslapok, emléktárgyak, kitűzők, pólók között. És ahogy elképzelem ezt a képet magam előtt, máris beugrik egy tuti sci-fi alapötlete, amiben a tinik legújabb hősei nem youtuberek, hanem muzeológusok (töri-kritikus manócskák, akik mellesleg jó fejek), akiket nehéz elcsípni a múzeumokon kívül, de nem lehetetlen, csak kitartónak kell lenni, elcsattantani pár fotót, és már mehet is ki a blogra...
(Ebben az a legjobb, hogy ez az alternatív világ csak addig elképzelhetetlen, amíg valaki meg nem írja, lehetőleg koherens formában, társadalmi tényekkel, szokásokkal alátámasztva, és én esküszöm, örömmel elolvasnám.)
Ám ha félredobjuk a kellemes fantáziavilágot, a kérdés még mindig ott várakozik: akkor most komolyan lehet a történelem trendi? Ha nem is az egész és egyszerre, de legalább néhány korszaka – ez lehetséges? Akármibe lefogadom, hogy ön máris bólogat a képernyője mögött, és eszébe jut pár felejthetetlen irodalmi és filmművészeti alkotás, melyeknek köszönhetően jó pár történelmi helyszín, múzeum látogatottabbá, zarándokhellyé vált egy időre. A dínó múzeumok például biztosan, úgy 1993 környékén a Jurassic Park nyomvonalán, bár a wikipédiákban nehéz erről statisztikai adatot találni. Minden más szerepel: technikai vívmányok, animáció, robot-modellek, nézettség, legidőállóbb topozok, produkciók produkciója terén (komolyan, van ilyen!). A múzeumlátogatottság nem szokott bekerülni az általános szórakoztatóipari mérőmutatók közé. Azért nem, mert a történelem nem szórakoztató ipar, soha nem is tört ilyen jellegű babérokra, vagy mert a frissen nyíló történelmi kiállítások ritkán hoznak annyi bevételt egyetlen hétvége alatt, mint egy felkapott hollywoodi film.
A divat mindezektől eltekintve ciklikus, és a trendi témák is azok. A szkeptikus öreg rókák azt mondhatják erre, hogy a Vasálarcos, a Titanic, a Gladiátor, Az utolsó szamuráj, Sherlock Holmes, mindössze gyors fellángolások, melyek inkább rafinált marketingre építve, kalandos történetükkel és fiktív/szimpatikus hőseikkel hódítanak, nem a történelmi korszakok hű bemutatásával.
A kevésbé szkeptikusak érzik a párhuzamot a műfajok és azok rendeltetése, a nagy sztori és történelmi díszlete között. Ők hisznek ahhoz, hogy bárminek, ami trendi, divatos és eladható, köze kell hogy legyen a ma emberéhez. A problémához, amit épp most dolgoz fel a jelen nemzedéke, és aminek áthallását ott látja a múltban lezajló események között. Irodalmi körökben innen ered a meggyőződés, hogy ha egy szerző képes rá, és felfedezi a MOST kiaknázatlan konfliktusát, és azt képes fogyasztható köntösbe öltöztetni, abból azonnal világhírű bestseller író válik. Ilyen egyszerűen, pikk-pakk.
Egy meglepő tény a lelki folyamatokat komolyan vizsgáló irodalom kritikusok köréből: a vámpírkultuszt azért lehet negyven-ötven évenként újra és újra eladni a nagyközönségnek,
Aztán ott vannak még a kalózok, a keresztapák, a hadvezérek. Ők is matuzsálemi apókák, és a ciklikus történelmi divat megtestesítői.
A fenti minta alapján még legalább huszonkét évet kell várni, hogy a Berlini fal lebontói majd trendi hősökké nőjenek a fiatalok szemében. Ma viszont előszeretettel szemlélik a legnagyobb magyar fegyvernem, a huszárság emlékanyagát, a legelvetemültebb könyvmolyok a János Vitéz mellett még a Büszkeség és Balítélet jeleneteit is felidézik az egyenruhák láttán (Mr. Wickham karaktere búzakék mentében feszít a filmváltozatban). A tizenévesek elcsodálkoznak a tényen, hogy a Nádasdy-vár folyosóin valaha igazi hercegkisasszonyok szaladgáltak, és máris akad jó pár mese, rajzfilm és regény, amiben közös téma rejlik. Csak keresni kell, és mi keresünk, hogy legifjabb nemzedék szívesebben, természetesebben, egyszerűbben, de sosem ellaposodott, kötelező rágógumiként tekintsenek a múltra. A küzdelem, a hűség, a becsület sosem megy ki a divatból, a történeteik ott sorakoznak a fényes csillárok alatt, a szépen díszített, titkos fiókokkal teli szekrények fiókjaiban, az ütött-kopott téglafalak között.
Avagy lássuk csak, az idő most sem áll le, tehát mi izgalmas is történt ötven évvel ezelőtt, amire pont most kell figyelnünk? Hát 1967.
Pont Sárvárnak, pont a Nádasdy-várnak akad egy igazán fontos és kalandos története, amit Urbán Ernő Kossuth díjas író pontosan 1967-ben bújtatott felejthetetlen, ifjúsági köntösbe. A Kazamaták titkából film is készült néhány évvel később, mert ha létezik valami, ami tényleg sosem megy ki a divatból, az a kincsvadászat. Ezt Stevenson óta minden gyerek tudja. Azt már kevesebben, hogy egy jóféle, krimibe illő, titkokkal és veszedelmekkel tűzdelt meséért egy sárvári gyereknek sem kell messzire utaznia.
A Múzeumok 2017-es Őszi Fesztiválja még mindig nem egy alternatív univerzumban játszódó fan convention lesz, de jó alkalom, hogy felelevenítsük a korrajzzal színesített, Sárváron játszódó regény és filmadaptáció történetét. Az ötven év, az ötven év! Október 21-i egész napos programajánlatunk mozgékonynak ígérkezik, és ha bizonyítást nem is vezetünk le a trendiségről szóló képlethez, megmutatunk mindent, amiért érdemes újra kikölcsönözni Urbán Ernő könyvét, megnézni a filmet, és csak hagyni, hogy elbűvöljenek minket a bajor kincsek a Nádasdy Múzeumban. Addig is kedvcsinálóként jöjjön néhány kép az 1971-es sárvári filmforgatásról a Sárvár Anno oldaláról. Ez már történelem. És a miénk.
