Landgraf János, sárvári
Sárvár, 1857. január 1. – Budapest, 1931. október 24. Mérnök, ichthiológus, halászati szakíró, helyettes államtitkár
Édesapja, id. Landgraf János Bajorországból vándorolt be. Egyetlen fiát jól iskoláztatta, aki sárvári elemi iskolai tanulmányait követően a soproni reálgimnáziumban tanult, itt is érettségizett. A budapesti József Műegyetemen szerzett mérnöki diplomát 1882-ben.
Ezt követően egy évig ott tanított, mint tanársegéd. 1883-ban a Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumba került, ahol a kultúrmérnöki osztályon vízépítési és talajjavítási munkák tervezésével foglalkozott. Így került kapcsolatba a Tisza folyószabályozási munkálatai következtében megváltozott halbiológiai kérdésekkel. Főnöke, Kvassay Jenő külföldi tanulmányútra küldte, amelynek során főleg a német államokat, Bajor-, Porosz- és Szászországot, valamint Csehországot járta be. Főleg a pontytelepítés előnyeiről győződött meg.
Hazatérve 1884-ben kinevezték országos halászati felügyelővé. 1895-től műszaki tanácsos lett, majd 1906-ban a halászati ügyosztály vezetője. 1918-ban helyettes államtitkárrá nevezték ki. Ferenc József 1914-ben neki és utódainak magyar nemességet adományozott, ekkortól viselte a sárvári előnevet.
Munkássága a magyar halászat és haltenyésztés fellendítését jelentette. Ő alapította meg a hazai haltenyésztést. Rengeteg modern tógazdaságot hoztak létre, valamint meghonosodott a pontytenyésztés. Nevéhez fűződik az első magyarországi halászati törvény (1888. évi XIX. tc.) megalkotása. A Romániával kötött dunai halászati egyezmény megkötésében is főszerepe volt. Darányi Ignác földművelésügyi miniszterrel közösen alapította meg a Magyar Királyi Halélettani Kísérleti Állomást, valamint a Halászat című szaklap létrehozása is nevéhez kötődik. Ez utóbbit 1899 és 1910 között szerkesztette is. Rendszeresen írt cikkeket a halászat témájában, így a Köztelek című újság halászati rovatát is vezette. Az amerikai törpeharcsa balatoni betelepítése is az ő nevéhez fűződik.
A Lóczy Lajos által szerkesztett A Magyar Szent Korona országainak földrajzi, társadalomtudományi, közművelődési és közgazdasági leírása (1918) című kötetben ő nyújtott áttekintést a hazai édesvízi halászatról. Hankó Bélával közösen dolgoztak a Tógazdasági tanácsadó (1924) című köteten.
1919-es nyugdíjazását követően az evangélikus egyház munkáját segítette gondnokként, majd másodfelügyelőként.
A farkasréti temetőben nyugszik, sírja, melynek felirata: „Tiétek az Isten országa”, 2004 óta védett síremlék. (szg)
Irodalom
Sulyokné Matócza Eleonóra (szerk.): Életutak. Sárvár, 1993.
Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar életrajzi lexikon II. kötet. Bp., 1969.
