Laci, Zsuzsa, Lona, Dini. Akiktől a múzeum az, ami

Az elmúlt évek során négy olyan munkatársunk is nyugdíjba vonult, akik egész életükben a múzeumban dolgoztak. A pontosabb fogalmazás kedvéért, hárman már élvezik nyugdíjas éveiket, Dini pedig most kezdi az úgynevezett sétálást. Ilyen döntést az ember általában nem hoz, hanem az évek és ahogy munkatársaim mondanák, a derekuk jelzi, elérkezett a megérdemelt pihenés ideje. Persze tudjuk, hogy mindenről szó van ilyenkor, egy dologról, a pihenésről nem. Valami csoda folytán ifjú nyugdíjasainknak olyan új napirendjük alakul ki, melyben szinte semmire nem marad idő. Nem is értjük, hogyan tudták eddig mindazt elvégezni, amire most már szinte egy perc nem marad.  
Négy munkatársunk ment nyugdíjba, akiknek egész életük a múzeumhoz kötődött. Négy különböző terület, melyek nélkül a múzeum csupán egy épület lenne, falakkal, ilyen-olyan tárgyak sokaságával, de a múzeumba belépő vendég csak téblábolna teremről teremre és valami nagyon hiányozna neki, az a valami, amit úgy hívunk, múzeum. Sokszor feltesszük magunknak a kérdést, nem egyszer mások is kíváncsiak rá, vajon mi is a múzeum. Ilyenkor megpróbálunk egy meghatározást adni, mely szól gyűjtésről, feldolgozásról, bemutatásról, de ezt hallva joggal kérdezhetik tőlünk: ennyi? ez nem egy unalmas hely? Nem több, mint régi dolgok tárháza. Pedig nem így van. Ezt nem egy hurráoptimista szemlélet mondatja velem, hanem a tények is. Talán meglepő, de 2014-ben múzeumba közel annyian látogattak el, mint moziba, több mint kilenc és félmillió vendéget fogadtak országszerte az időszaki és állandó kiállítások, a múzeumi éjszakák, a március 15-i csákókészítő vagy húsvéti tojást festő programok. Színházba is sokan járnak, de múzeumba másfélszer annyian. Fantasztikus számok, melyek mind azt jelzik, hogy szó sincs arról, hogy unalmas hely lenne egy múzeum. A vendégkönyvi bejegyzésekben is olvashatjuk, hogy nem most járt nálunk a vendég először. Mi is tehát a múzeum? A válasz sokféle lehet, meggyőződésem azonban, hogy nem unalmas. Akik miatt pedig valóban egy izgalmas hely, azok a múzeumban különböző, egymástól gyökeresen eltérő munkát végző munkatársak. Róluk és munkájukról ejtsünk most néhány szót!

Mindent tud a hőskorszakról, amikor a múzeum még csak néhány kiállítási teremből állt, és a múzeumi iroda is egy fatüzelésű kályhával fűtött helyiséget jelentett. Amikor a sárvári várban még inkább iskola működött, mint a múzeum. Aztán Nógrádi Géza, a legendás igazgató, mellesleg önkéntes tűzoltóparancsnok, az úttörőzenekar egyik alapítója gondolt egyet és nagyot álmodott. A várból nem oktatási helyszínt, hanem a kultúra ihletett otthonát tervezte meg és állt neki apró lépésekben álmát, tervét megvalósítani. Gyönyörű és szomorú történet egyben. Gyönyörű, mert álma megvalósult, szomorú, mert nem érhette meg a szalagok átvágását, az első vendégek érkezését. És Laci erről a korszakról tud sok-sok történetet és tud mindent, amit kell. A bútorokról, melyeket türelemmel és hatalmas szakmai színvonalon hozott rendbe. A Vas megyei múzeumok kiállítótereiben látható bútorok az ő kezének köszönhetik, hogy ma is elkápráztatják szemlélőiket. Sőt az Iparművészeti Múzeum is felkérte munkára. Emlékszem, amikor végigjártuk a termeket, minden bútorról jóval többet mesélt, mint amit megjegyezni lettem volna képes. A kiállítások építését is bátran vállalta, melyhez csak az volt adott, ami a kéznél volt. Egyszerű anyagokból emeltek nagy sikerű kiállításokat. Fegyverekről, üvegekről, évszázadok bútorairól, huszárokról. Amikor pedig tönkrement a riasztó, bent aludt a múzeumban. És minden reggel azok a lángosok, melyek nélkül el se tudtam volna képzelni egy napot!

Vasárnap délután rendszeresen kalandozom a Sárvár Anno oldalunkon, hogy virtuális túrákat tegyek a város utcáin, terein, bekukkantsak házak udvarába. A legbüszkébb erre az adatbázisunkra vagyok, melynek még a gondolata sem születhetett volna meg, ha nincs a múzeumunknak egy közel ötvenezres fénykép gyűjteménye. Nógrádi Géza szenvedélyes fotósként lerakta az alapokat, majd megfertőzte e szenvedéllyel Zsuzsát is, aki végül folytatta a munkáját. A múzeumi fotózás ebben az esetben nem műtárgyak lencsevégre vételét jelenti, hanem a hétköznapi és ünnepi pillanatok rögzítését. Nem a felvétel gomb megnyomásáról van szó, hanem az adatolásról. Mikor és hol készült a felvétel, milyen eseményről? Zsuzsa miközben a Néprajzi Gyűjteményért is felelős volt, elvégezte ezt a feladatot. Nemcsak hétfőtől péntekig, hanem hétvégeken is. És még valami. Ma betoljuk a gépbe a fényképezőgép kártyáját, átmásoljuk megfelelő mappákba az elkészült képet százait. Akkoriban erről szó sem volt, minden korlátozottan állt rendelkezésre, ráadásul elő kellett hívni a filmet. Ha ehhez nem lett volna szakértelem, ma nem kalandozhatnánk térben és időben. 

Valószínűleg sokan patetikusnak gondolják ezt a blogbejegyzést, de ők is gondolkodjanak el azon, mit is jelent tartozni valahová. Egy múzeum, mint sok más munkahely is, az emberektől, az ott szolgálatot teljesítőktől lesz jóval több, mint egy iroda, egy terem, ahová egy héten legalább öt napot bemegyünk. Nem csupán egy postacím, hanem az életünk része. Elkezdjük az iskoláinkat, ahol iskolatársainkkal nem töltünk többet, mint négy, öt évet, elszakíthatatlan, igaz barátságokat kötünk. Akikkel mégis évtizedekig együtt vagyunk, ők a munkatársaink. Ők osztoznak napi örömeinkben, segítenek gondjainkon és bizony, ha kell, egyszer csak átölelnek és tudjuk, rájuk mindig számíthatunk. Mert ha ez nincs, és nem éljük át, akkor valóban egy patetikus bekezdést olvashattak, de ha van és átéljük, akkor szerencsések vagyunk. Remélem, többen vannak ezzel így, mint nem.
Szóval, Lona. Már volt arról szó, hogy a múzeum nemcsak a gyűjtés, a feldolgozás, bemutatás feladataiból áll össze, hanem mindehhez kell egy intézmény, melynek költségvetése, adminisztrációja van. Ha ez nincs rendben, szó sem lehet kutatásról, kiállításokról, programokról. Lona ezt az adminisztrációt végezte pontosan és mindig naprakészen. Legyen szó év eleji munkajelentésről, a munkatársak adózásáról, a beérkező és keletkező levelek, iratok elszámolásáról, vagy ami szintén nem elhanyagolható, a múzeumi bevételek nyilvántartásáról. De ennél jóval többről van szó. A huszárok, akiknek gazdag Huszár Gyűjteményünket köszönhetjük, mai napig első szóval őt keresik és Zsuzsát. És a hölgyek hogy vannak? – szokták kérdezni. A vendéglátás, a kiállítások megnyitásának megszervezése egy olyan feladat, ami ha jól sikerül, nem köszönik meg, ha rosszul, csak arról beszélnek. Most megköszönöm az észrevétlenül elvégzett munkát.

Múlt héten volt Dini könyvbemutatója. Sárvár Város Önkormányzata nyugdíjba vonulására jelentette meg nemcsak néhány tanulmányának újrakiadását, hanem a sárvári Galéria Arcisban elmondott képző- és iparművészeti tárgyú kiállítás megnyitóinak a szövegét. Egy könyv, mely tárgyiasítja a muzeológus, a művészettörténész egész szakmai munkáját, szellemi tevékenységét. A múzeum a kiállításokon keresztül ismerhető meg legjobban. A vendég belép és tárgyakat, képeket keres. Tanulmányozni kezdi őket, felfedezi a részleteket, felidézi saját emlékeit. Előbb, és most tényleg, előbb, mint utóbb mégis egy kis táblát keres és olvasni kezd. A tárgy feliratát. Néha csak egy címet, egy századot, egy mestert, egy országot vagy tájat, néha egy mondatot vagy akár egy egész történetet. A vendég elolvassa és újra ránéz a tárgyra és most már nemcsak látja, hanem érti is. A múzeum elérte az egyik célját, átadott egy ismeretet, egy érzést és egy gondolatot. Ahhoz hogy ez a kis táblácska elkészüljön, hosszú évekre is szükség lehet. Egy tárgy beérkezésétől kiállításba kerüléséig egy hosszú folyamaton esik át. A szakértők megvizsgálják, beazonosítják, szűkebb és tágabb összefüggésekbe helyezik. Ehhez már nem csak a könyvekből megszerzett tudás kell, hanem a tapasztalat. Sok száz, ezer tárgy, ezernyi adat megy át a muzeológus agyán és kezén, míg biztos kézzel elkészíti azt a feliratot, mely eligazítja a múzeumba lépőt. Dini ezt a munkát végezte, lelkiismeretesen és alázattal. Történeti üvegek, bajor emlékanyag, huszárok tárgyai, évszázadok bútorai. Neki köszönhetjük, hogy látjuk és értjük őket, mert elmondja nekünk, mit is érdemes észrevennünk. 
Idealizált kép mindez? Természetesen, hiszen voltak viták, összezördülések, de másnap újra kezdtük. Ha kellett, elnézést kértünk, ha nem, tudtuk, meg van az anélkül, hogy mondanánk. Mondatokon át tudnám még folytatni, de ha megkérdezik tőlem egyszer, mi az a múzeum, akkor legyen idejük megvárni a választ, mert az nem egy mondatból áll, hanem belőlünk.  
Jó nyugdíjas éveket kívánunk Nektek!
Feri, Gabi, Gábor, Helga, Heni, Iboly, Jóska, Jucus, Kriszti, Marica, Miki, Tomi, Vali, Zoli 

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!

2025. May 24. Saturday 16:00-17:30 óra

Vágj bele!