Fény(kép)es kincsek nyomában

Talán sokkal inkább az, mint az arany-ezüst és drágakő. Első hallásra ez nagyzolónak hangzik, de mi, muzeológusok egy kor lenyomatát, a régen élt elődök életének egy szeletkéjét látjuk a múlt tárgyi emlékeiben.

Fokozottan igaz ez kisvárosi múzeumunkra, ahol morzsánként igyekszünk összeilleszteni Sárvár történelmének darabjait. Egy helyi kereskedő emblémás számolócédulája, Eőry Vilmos gyógyszerész-városbíró sétapálcája, a helyi Tűzoltó Egylet tagjainak sisakjai, baltái, fecskendői segítenek nekünk rekonstruálni, hogyan éltek elődeink s mivel töltötték napjaikat.

Képzelhető, hogy mekkora kincsnek tekintjük a fényképeket, amelyek vizuálisan villantják fel előttünk Sárvár múltjának töredékeit. Múzeumunk több tízezer régi fotónegatívot őriz, amelyeket folyamatosan dolgozunk fel. Ezek között a legtöbb a portré, hiszen évtizedekkel ezelőtt nem adatott meg mindenkinek az otthoni fotózás lehetősége. Éppen ezért szükség esetén, vagy csak passzióból, hogy legyen önmagukról kép, amelyet szerelmüknek, szüleiknek, barátaiknak küldhetnek vagy évtizedek múlva az unokáiknak megmutathatnak, hivatásos fényképészekhez fordultak. Különösen hangzik, főként a mai fiatalok számára az, hogy sokan egykor nem örökíthették meg saját maguk a szép pillanatokat, amikor ma már az okostelefonok, tabletek, digitális fényképezőgépek világában csak az nem készít felvételt, szelfit a bulikról, nyaralásokról, vagy épp a vasárnapi ebédről, aki nem akar. Korunkban szinte minden pillanatot megörökítünk önmagunkról, családunkról és barátainkról, ezeket pedig gyakran közösségi oldalakon közzé is tesszük. 

Ilyen körülmények között valóban nehéz elképzelni, hogy nagyanyáink, sőt szüleink fiatalkorukban fényképészhez mentek, ha igazolványképet szerettek volna készíttetni, 24 vagy 36 kockás filmtekercsre készítették a fotót, amiről csak hetek múlva derült ki, amikor a fényképész előhívta, hogy sikerült-e avagy sem. Mégis volt valami csodálatos abban, amikor a téli estéken elővettük a családi fényképalbumot és azt lapozgatva idéztük fel a nyári szép emlékeket. Mert a képek megmaradtak, a család részévé váltak, sőt, generációról generációra örökíthetők voltak. Az előhívott fényképek, sőt, a negatívok is fennmaradhattak, és évtizedek múlva akár a múzeumba is bekerülhettek hozzájárulva ezzel a várostörténetről szóló ismeretek bővítéséhez, színesítéséhez. Ma sok képet készítünk, de kevesen gondolunk a hosszú távú örökíthetőségre is.

Az egykori hivatásos fényképészek, mint Sárváron Szente Géza, Trinkl Mátyás, Bakos Márton, majd Dorsan Clarisse a lakosság körében ismert, megbecsült személyek voltak. Munkásságuk során felvételt készítettek sok sárváriról, illetve amatőr vagy megbízásos módon kiemelkedő helyi eseményekről, építményekről, esetleg közterekről. A múzeumba bekerült anyagaik még így, töredékesen is rengeteget mesélnek el a múlt század egykori sárvári életéről, embereiről. Azért csak a múlt századról, mert a fényképezés szélesebb körökben csak a XIX. század második felében terjedhetett el, amelynek leginkább technikai okai voltak. 

A szárazlemezes fotótechnika az 1880-as években jelent meg, majd ezt követően robbanásszerűen az egész világon szétterjedt. Megnyíltak az első fényírdák, azaz fényképészeti műtermek, előbb a nagyvárosokban, majd a századfordulótól kezdve a kisvárosokban, így Sárváron is. Hozzájárult a fényképek sokasodásához, a fényképészeti szakma kialakulásához az is, hogy a fényképek előhívása egyszerűsödött, már nem kellett vegyésznek is lenni a fotósnak, rövidült az exponálási idő, és megjelentek a mások számára is megvásárolható, kicsi, celluloidfilmmel működő gépek (Kodak, 1888). A hivatásos fényképészek mellett így egyre több amatőr fotós is bekapcsolódott a képi világ megörökítésébe, ezáltal az élet mind több területe került be a fotografált témák közé (az amatőrök családja, környezete, tevékenysége vagy nyaralási élményeik), az egyre több fénykép pedig azok fennmaradásának esélyeit növelte. Találtunk gyűjteményünkben az 1930-as évekbeli Velencéről készített sorozatot is, a képeket nyilván egy ott nyaraló magánszemély saját gépével hozta létre. Hihetetlenül értékes felvételeket készített az amatőr fotós, Kántor Endre Ödön járási tisztiorvos, aki családi képei mellett város fontos pillanatait hagyományozta az utókorra a két világháború közötti korszakból. Bakos Márton többek között a hősi emlékmű felavatásának megörökítésével alkotott maradandót, de Trinkl Mátyásssal egyetemben a város jeles alakjait, míg Szente Géza saját családját és néhány fontos helyi személyiséget, mint például Hatvany Bélánét fényképezte. A XIX. század végének, XX. század első felének Sárvárába a kevésszámú fénykép mellett leginkább a képes levelezőlapok repítenek vissza minket. Ezek viszont jobbára városképeket, épületeket, kisebb részben életképeket mutatnak be, személyekről képeslap nem készült. 

Sajnos, a múzeumba bekerült fényképek készítőjének nevét a legtöbb esetben nem ismerjük. Ahogy a portrékon szereplő nők, férfiak és gyerekek kiléte is sokszor homályba vész. Persze, enélkül is fontos forrásanyagot biztosítanak számunkra, hiszen a korabeli haj- és ruhaviseletre, arcápolásra, vallási életre, valamint a fotózási szokásokra vonatkozó ismereteket nyerhetünk belőle. Szerencsés esetben néhány képre tintával ráírták a lefotografált személy nevét, így bukkantunk rá Eőry Vilmosról, Fülöp Kálmán neves dalszövegíróról, valamint Galba Vince főszolgabíróról készített portréra. A legtöbb esetben azonban nincs ilyen szerencsénk, nem tudjuk, ki szerepel a felvételen. Ezért is működtetjük Sárvár Anno nevű honlapunkat, hogy az oda feltöltött fotóinkat nézegetve a felismert személyekről további információkat gyűjthessünk. Bíztatunk is mindenkit, hogy időről-időre lapozgassa az oldalt, és ha valakit, illetve valamilyen eseményt, helyet felismer, írja le róla mindazt, amiről tudomása van. A saját fotó feltöltését talán nem is kell megemlítenünk, csak ismétlésképpen kérünk mindenkit, hogy az oldalra a Sárvárra vonatkozó családi, városi, iskolai, óvodai képeit töltse fel. 

A muzeológus nincs birtokában a mindentudás képességének, de egy-egy fényképről megszerzett információ segíti a munkáját. Nagyon lebilincselő élmény az, amikor egy irat- vagy raktárrendezés során, illetve nemeslelkű adományozás révén előkerült fényképeken újabb részleteket ismerhet meg a város és lakóinak múltjából. Nemrégiben két doboznyi üvegnegatív került hozzám, a múzeum fel nem dolgozott anyagai között bukkantunk rá. A felvételek között portrék, számomra egyelőre még ismeretlen helyen álló házak, kertészkedő emberek, első világháborús katonák, sőt a sárvári kórház egy részlete követte egymást. Egyebet, sajnos, nem tudhatunk sem a felvételek készítőjéről, sem pedig a felvételeken látható emberekről és helyekről.

És ha már első világháború! Két éve adtunk hírt a Nádasdy Ferenc Múzeum honlapján arról, hogy kezünkbe került néhány felvétel, amelyen első világháborús katonák portréi, illetve harctéri tevékenységei láthatók. Gyűjteményünk emellett sok képet őriz a második világháború magyar, lengyel és szovjet katonáiról. A lengyelek nyilván a hazaküldött leveleikhez mellékelték a képet, jelezve, hogy jól vannak, míg a szovjeteket inkább a fényképezkedés lehetőségének újszerűsége ültette a kamerák elé. Fotóik többsége már inkább celluloid lapra készült, feltehetően a háború utáni anyaghiány, valamint ennek az anyagnak a könnyebb hozzájutási lehetősége, olcsóbb, a katonák számára is megfizethetőbb volta indokolta a váltást.

Több ezer darabos, elsősorban üvegnegatívból álló fényképgyűjteményünkben az ismertetett sárvári fotósok mellett a múzeum egykori munkatársai, Nógrádi Géza igazgató, majd Novák Zsuzsa felvételei is helyet kaptak. Ők az 1960-as évektől a 2000-res évek legelejéig örökítették meg városunk kiemelkedő eseményeit, és már celluloid szalagra dolgoztak, míg az 1940-es, 50-es évekig az üvegnegatív volt a legelterjedtebb. Különböző méretű üveglapocskákra gyárilag brómezüstzselatinos réteget vittek fel, ennek segítségével már száraz technikával, kevesebb munkával és felszereléssel dolgozhattak, a negatívok pedig évtizedek múlva is láthatók az üveglapon, így ma is előhívhatók.

Kövessük végig egy fotónegatív útját a múzeumba való bekerüléstől a feldolgozásig! A fényképek feldolgozása során elsőként beszkenneljük a negatívokat, hogy pozitívjában láthassuk a megörökített témát, majd a leltárkönyvbe bevezetjük a róla ismert információkat (mit ábrázol, milyen technikával készült, ki készítette, milyen az állapota, honnan szereztük be, ki volt az esetleges adományozó, stb.) amiket tudunk. A negatív leltári számot kap, ezzel műtárggyá válik. Pozitív papírkép esetén ugyanez az eljárás. Megfelelő tárolóeszköz (savmentes papír) segíti a negatív hosszútávú fennmaradását. A szkennelt pozitívot digitális formában őrizzük és időről-időre közzétesszük a Sárvár Anno oldalán.

Ezenkívül a tudományos munkánkat is segítik az értékes fényképek, a város múltjáról szóló tanulmányok, cikkek mellékleteként, avagy önálló forrásként is felhasználjuk ezeket.

Végezetül hadd osszak meg két személyes élményemet a leltározással kapcsolatban! Néhány éve a negatívok leltározása, szkennelése során két ismerős arcot fedeztem fel. Az egyiket nézegetve elsőként nagyanyámra gondoltam, de valahogy nem stimmeltek a fiatalkori arcvonásai a negatívon látottal. Aztán rájöttem, hogy valójában nagyanyám húga és öccse láthatók a két képen. A hírt a családban is nagy örömmel fogadták, a kinyomtatott papírpozitív azóta is nagyanyámnál látható. Így válik a munkahelyi munka személyes élménnyé is.

A másik ilyen esetem nagyon friss. Néhány napja a konténerünkben régi fényképeket, képeslapokat találtam, amelyet gazdái – talán a képeket birtokló családtag halála miatt – eldobtak. Igyekeztem minél többet megmenteni belőle és behoztam a múzeumba. Fájt volna a szívem, ha megsemmisültek volna.  

Érdemes tehát körülnéznünk a padláson, sufniban, pincében, mert értékes kincsek bukkanhatnak elő. És ha úgy érezzük, nem tudunk velük mit kezdeni, akkor gondoljunk arra, hogy a Nádasdy Ferenc Múzeum szívesen fogadja a sárvári múlttal kapcsolatos emlékeket.

Irodalom

Szilágyi Gábor: A fotóművészet története. A fényrajztól a holográfiáig. Bp., 1982.

Stemlerné Balog Ilona: Történelem és fotográfia. Bp., 2009. 

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!