Elmentem bevásárolni és eszembe jutott a múzeum

Szombaton bevásárolni voltam a hétvégére. Ügyelnem kellett arra, hogy minden a kosárba kerüljön, hiszen vasárnap és hétfőn pünkösd miatt zárva tartottak a boltok, köztük az élelmiszer áruházak. Ilyenkor egy kicsit mindannyian pánikba esünk, jól megtervezett világunk összeomlani készül. Egy napra is felhalmozunk, hát még kettőre. Kérdések sorakoznak.

Vajon mit felejtettem el? Meddig jó a kenyér? A zöldség kibírja két vagy három napig, netán összeesik már holnap reggelre? Hányszor megfogadtam, hogy nem veszek piros retket, mert bármi lesz is, mindig fonnyadt lesz a végén a gyönyörű, pompázó gömbökből. Mint a leeresztett lufi.

Szóval kérdések halmaza. Hol van a tartós kenyér? A múltkor még itt volt a füstölt sajt, most pedig nem találom. Ezek az elemek meddig bírják, a magazin a múltkori szám vagy a legújabb? A kérdésekből halmokat rakhatnánk össze.

Észrevették, hogy minden kérdésére, ami felmerül Önökben, saját maguk keresik meg a választ? Addig forgatják a terméket, amíg a csomagoláson megtalálják a megoldást. Ha ott nem, akkor körbenéznek, hátha egy tábla eligazítást ad. Előveszik esetleg okostelefonjukat és kutatni kezdenek? A legvégső esetben keresnek csupán egy bolti munkatársat és elnézést kérve megkérdezik őt.

És arra emlékeznek, hogy még két évtizeddel ezelőtt ez másképp volt? Az áruházakban mennyi részletkérdést megkérdeztünk az eladóktól? Ma már nem is hívjuk így ezeket a kedves hölgyeket és urakat, akik mindenben a segítségünkre voltak. Meggyőztek minket. Ma saját magunkat győzzük meg, aztán otthon néha emiatt idegesek leszünk.

Ma úgy vásárolunk a diszkontáruházakban (hipermarketekben, szupermarketekben) egy farmert, hogy fel se próbáljuk, sőt még próbafülke sincs. Természetesnek vesszük, ha együtt pakoljuk ki a pénztárnál a kocsiból a tejet, a polót és a sokszor ismeretlen helyről érkezett gyümölcsöt.

Bennem az alapvető kérdés a szombati bevásárláskor fogalmazódott meg. Az elmúlt évek során ugyanis az a benyomások támadt, hogy a múzeumokban is mintha a személyes kapcsolatok egyre halványabbak lennének.

Itt és most a múzeumba érkező vendégekről és a teremőrök közti viszonyra gondolok. Már nem is mindig így hívjuk őket. Ahogy nem eladó a hipermarketben az eladó, hanem árufeltöltő, frissességes és még megannyi kifejezés. Nálunk is már nem teremőr van (csak), hanem tárlatvezető, asszisztens, meg egy csomó mindenki.

Ez nem baj, természetesen, jelez valamit. Egyre specializáltabb feladatokat oldanak meg a közgyűjtemények. A kutatás, a tárgyak és témák feldolgozása mellett komoly hangsúlyt kap az eredmények közönség elé tárása. Ezt hívjuk bemutatásnak, melynek során a közönséghez, a látogatókhoz hozzuk közelebb a témát.

A múzeumi látogatás ugyanis nem a hétköznapok része. Legtöbbünk nyaraláskor dönt úgy, megnézi a helyi kiállítást. Én csak remélni merem, hogy egyre többen fognak az alapján elhatározásra jutni, hogy a neten ránk találnak. Megnézik oldalainkat, felfedezik, hogy nálunk tekinthető meg Magyarország egyetlen állandó huszárkiállítása. A tárlat azért is érdekes, mert a sárvári múzeum kezdeményezésére a magyar huszár bekerült a hungarikumok közé.

Vagy éppen a díszterem kelti fel a figyelmet, ahol a mennyezeten az erős fekete bég, Nádasdy II. Ferenc kora köszönt vissza ránk. Az oldalfalakon pedig ótestamentumi jelenetek, köztük Dávid és Góliát története látható.

Egyszóval a városba érkező vendég dönt arról, hogy elnéz hozzánk is. Vagy éppen a vár, a múzeum miatt dönt Sárvár mellett.

Amikor szombaton a sorok között a bevásárlóközpontban magam kerestem a válaszokat, rájöttem valamire. Az első gondolatom az volt, hogy hiszen az áruház is olyan, mint egy múzeum. Ki vannak téve az áruk, azaz a kiállítási tárgyak. Alapinformációkat tudunk összegyűjteni, mi az, hol készítették, mikor. A különbség csupán az, hogy nálunk nincs szavatossági idő. Vagy mégis? Hiszen a restaurátor egyik feladata, hogy ügyeljen a tárgyak állapotára. Ő a frissességi? Persze ez most hirtelen durvának tűnik, de a hasonlatok azért vannak, hogy valamit jobban megismerjünk.

Térjünk most mégis vissza az alapgondolathoz. Láthatóan sok hasonlóságot felfedeztünk. Ha jobban belegondolunk, azonban tudjuk, de legalább reméljük, hogy mindez csupán a felszín. A bevásárlás a jelennek szól. A múzeum a jelennek, az itt és mostnak, de ugyanabban a pillanatban a jövőnek is.

Nemcsak a tudás miatt, hanem mindazon értékek miatt is, melyet őriz, nemcsak a tárgyakban, hanem a felhalmozott tudásban, ismeretben és egyben abban a törekvésben, hogy mindezt tovább akarja adni. Nem önmagáért, hanem társadalmi felelősségvállalásból. Nem a pénzről szól (engedjék meg zárójelbe téve, hogy részben), hanem a pénzben kifejezhetetlen értékről.

A múzeumtól nem várjuk el, hogy úgy nézzen ki, mint egy szupermarket. Nem tapogatjuk a tárgyakat, csak akkor, ha ezt kifejezetten kérik. Utóbbinak azonban mindig célja van, nem az eladást, hanem a megértést szolgálja. 

Ne vessük el mégsem az áruház hasonlatot. Az összevetés felszíne mögött felfedezhetünk még valamit. Véleményem szerint, a saját tapasztalatom alapján ugyanis a személytelenség mintha megjelent volna a kiállításokon is.

Gondoljunk bele, hány múzeum kínál applikációt tárgyai megismerésére. QR kódokat helyezünk el a vitrinek mellé, a feliratokra, hogy ha a néző kíváncsi további információkra, akkor egyből még többet tudhasson meg. Sok múzeumban jelen vannak az érintő képernyők, melyeken témákat ismerhetünk meg.

Nem tagadom, hogy ezek fontosak. Sőt mi is élünk vele. A huszárkiállításon QR kódok segítségével sok oldalnyi plusz ismeretet adunk át. Most tárgyalunk applikációról vagy egy hasonló megoldásról.

A vendég akár több órát is nálunk tölthet és megismerheti a huszárság sorsát és szép lassan az egész múzeumot.

És épp itt látom, hogy a múzeumba érkezők viselkedésére, elvárásaira hat a szupermarketek, az új élelmiszeráruházak gyakorlata. A vásárlót magára hagyják, oldja meg, nincs komolyabb konkrét személyes kapcsolat. És ezt egy ideig a vendégeink is elviselték, sőt ma is többen veszik természetesnek, mint nem. 

Gyorsan szaladjuk előre, tárlatvezetéseink száma, gyerekfoglalkozásaink száma folyamatosan növekszik. Arányszámuk azonban még mindig jóval alacsonyabb az egyedi látogatásoknál és ebből következően az egyedi feldolgozásnál.

A múzeumok is mintha egy személytelen jövő felé tartanak a sok-sok kütyüvel, kihelyezett táblával. A hangulatok pedig sokszor elvesznek az ismeretátadás automatizált ösvényein. Nem tudom, mennyire van igazam, inkább kétségeim vannak.

A látogató kegyét keressük, mindent megteszünk azért, hogy jól érezze magát nálunk. Mindeközben mégis magára hagyjuk. Nekünk, munkatársaknak természetes közegünk a kiállítás. A hozzánk érkezőnek viszont nem. Ezért mindent meg kell tennünk, hogy vendégeink elfelejtsék az idegen környezet nyomasztó hatását.

A vendég szóról jut eszembe hirtelen. Elárulom, már azt se írom le jó szájízzel, hogy látogató. Megfigyelhetik az írásaimban, hogy inkább a vendég szót használom. Mindez azért van, mert hatnak rám azok a vélemények, melyek szerint a látogató egy rideg szó, inkább statisztikai adat, nem pedig az érdeklődő ember. Ezért írom inkább a vendég szót, mert a látogató emberi oldalát szeretném megragadni. Szeretném, ha nálunk otthon érezné magát. Mint egy vendég.

Mindeközben mégis néha magára hagyjuk, miközben a kiállításban bolyong. Pedig a személyességet egyre fontosabbnak tartom. Ezért örülök, hogy egyre jobban haladunk a sárvári múzeumban ebbe az irányba. A tárlatvezetésekre nagyon fontos kiegészítő szolgáltatásként tekintek.

Szeretnénk, ha vendégeink a múzeumot úgy ismernék meg, mint egy olyan hely, ahol sok érdekes és figyelemreméltó dolog van. Ahová érdemes visszatérni, mert mindig találni valami újat. Nem olyan, mint otthon, de egy jó hely. Egy olyan hely, ahol jól érzem magam.

Tárlatvezetéseinket ezért újítjuk évről évre, újabb és újabb témákat hozva be. Múzeumpedagógiai foglalkozásaink pedig egyre jobban megfelelnek a korosztályi igényeknek és elvárásoknak.

Fontos a sok információszerzési lehetőség. A múzeum ennek a kereteit teremtse meg. A helye ennek azonban ne a kiállítás legyen, hanem az egyéb kommunikációs csatornák. Legfontosabb ezek közül a honlap. Itt közzétehetjük az egész gyűjteményünket, mint mi a huszáremlékeket. Vagy kérhetünk segítséget saját anyagunk feldolgozásához, mint azt a Sárvár Anno oldalunkon tesszük. A kiállításban azonban maradjunk személyesek.

A felirataink érthetősége mellett ezért helyezünk hangsúlyt arra, hogy ne csak csoportos, hanem családi tárlatvezetéseket is kínáljunk. Mennyivel jobb hallgatni valakit egy múzeumban, mint olvasni a száraz tényeket.

A személyességet ezért tartom fontosnak. A múzeumok elsősorban a közönséggel való folyamatos és személyes kapcsolatuk által képesek megújulni. Lehet komoly összegeket kifizetni közönségfelmérésre, de érdemes elgondolkodni inkább azon, hogy mennyivel olcsóbb, sőt izgalmasabb, érdekesebb szóba elegyedni a látogatóval.

Bocsánat, a vendéggel.

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!