Éljen Május Elsejék!
Egy nap, mely soha nem rengette meg a világot
A szocializmus legnagyobb munkaszüneti napja május 1-je, a Munka ünnepe volt. Felvonulás, tribün, zászlók, transzparensek, és persze a virsli, a sör. Még a napnak is sütnie kellett. Ha nem, akkor is! Az ünnep eredete az Amerikai Egyesült Államokba vezet, de ezt nem emlegették.
A munkásság korábban is igyekezett megünnepelni ezt a napot felvonulásokkal, de az állam részéről nem történt kezdeményezés a munkaszüneti nappá történő nyilvánítására. Erre csak a háború után, 1946-ban kerülhetett sor. Már ekkor felmerült a Magyar Kommunista Pártban, hogy hozzanak létre olyan szervezőbrigádokat, amelyek felelősek lesznek a nap méltó megünneplésére, szavalókórusokat választanak a nép buzdítására, mozgózenekarokat hoznak létre a hangulat fokozására. 1949-ig a megemlékezéseket még a „Május Elseje Szervezőbizottság” készítette elő, direktívákat fogalmaztak meg számukra és a moszkvai felvonulásról készült filmfelvételeket vetítettek nekik. Az egyik utasítás az volt, hogy Rákosi Mátyás képe nem lehetett magasabban, mint Leniné és Sztáliné, valamint ez utóbbiból kellett többet vinni a felvonuláson. 1949-től a hadsereg is felvonult az eseményen.
Ettől kezdve a részvétel a felvonuláson kötelező volt. A gyárak, üzemek, termelőszövetkezetek, hivatalok csoportokban vonultak fel, tábláikon a kommunista vezérek képei valamint dicsőítő feliratok, szocialista jelvények szerepeltek, illetve az új ipari termékeket vonultatták fel. Divattá vált az éppen aktuális gazdasági, társadalmi változást megjeleníteni (tervgazdálkodás, téeszesítés, békekölcsön-jegyzés), hogy ezzel is hassanak az emberek gondolkodására. A párt- és tanácsvezetők a dísztribünökön szónokoltak a népnek, az ideológiai előadás sokszor órákon keresztül zajlott.
Május elseje a Rákosi korban nemcsak magát a napot jelentette, hanem az azt megelőző lázas készülődést, a dekorációk elkészítését, üzemek, házak feldíszítését, a dicsőítő versek tömeges gyártását. Ezekre versenyeket írtak ki, amelyeket díjaztak. A május elsejei munkaversenyek is hozzátartoztak a korszakhoz, ekkor szinte kötelezően mindenkinek 2-300 százalékot „illett” teljesíteni.
Sárváron a Rákóczi út, Várkerület, Lenin út vonalon vonultak fel a helybeliek, majd a Kossuth téren tartották meg a nagygyűlést. A cukorgyár, a tejüzemek, téglagyárak, iskolák, kisüzemek, boltok, hivatalok dolgozói, tanulói egymás után vonultak fel.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően a Kádár-rendszer hatalmasai először 1957. május 1-jére hívtak össze nagyméretű tömeget a Felvonulási térre. A későbbiek folyamán a kötelező parádék kötöttsége enyhült, a felvonulások szerepe gyengült, a kötelező jellegűből „önkéntesen kötelezővé” vált. Elmaradtak a végtelen hosszú ideológiai trakták, a vezetők a szervezett megmozdulások jegyében igyekeztek elvegyülni a „dolgozó néppel”.
Az emberek szívesen mentek a május elsejei népünnepélyekre, mert a barátok, ismerősök egy-egy sör, virsli mellett kellemesen elbeszélgethettek, sportrendezvények, játékok tették változatossá a nap programját. A városi rendezvényekre ebben az időszakban már a Várpark nyugati részén kialakított gyűléstéren került sor.
A rendszerváltás után is megmaradt május 1-je, mint ünnep-, és munkaszüneti nap. Az ideológia eltűnt, a kötelező felvonulások elmaradtak. Egyszerű munkaszüneti nappá vált, amelyen az üzemek szervezetten már nem vettek részt. A sör-virsli-zene háromszögben zajló rendezvényt esetlegesen sport színesíti. A rendszerváltástól figyelhető meg az a trend, hogy a három- vagy négynapos, úgynevezett hosszú hétvégék a helyi önkormányzatok, vagy szervezetek által szervezett majálisok népünnepélyekké váltak. (szg)
