Egy korty kópictan
2013.10.17
A Múzeumok Őszi Fesztiválja programsorozat keretében a múzeum munkatársai alkalmanként egy-egy ritka műtárggyal, azok használatával, történetével ismertetik meg a látogatókat. Október 8-án gyűjteményünk egy néprajzi darabjával találkozhattak a hozzánk betérők.
Elmúlt év végén emlékeztünk meg a Nádasdy Ferenc Múzeum egykori legendás igazgatója, Nógrádi Géza születésének nyolcvanadik évfordulójáról. Az idei évben pedig negyven éve, hogy elhunyt. 1956 és 1973 között töltötte be a múzeum igazgatóságát a neves néprajzos, aki szenvedélyesen gyűjtötte össze a környék néprajzi és helytörténeti vonatkozású emlékeit. Járta a falvakat, idős mestereket keresett fel, elbeszélgetett velük, fotókat készített, padlásokon keresgélt. A népi mesterségek (fazekas, kovács, halász) használati tárgyai, a paraszti munka kellékei (a sajtártól a vasvilláig), valamint természetesen írott és képi dokumentáció alkotja a múzeum néprajzi anyagát. Sajnos, a gyűjtemény jelenleg nem látogatható, nem szerepel kiállításban sem.
Nógrádi Gézára is emlékezve választottuk 15 perces Kultúrkorty programunk egyik témájául, hogy néprajzi tárgyaink közül választunk néhány darabot. Kevésbé közismerteket mutattunk be, olyanokat, amelyekkel azok készítési technikáját, alapanyagát, használati módjait is szemléltetni tudjuk. Így esett a választásunk a gyékényből és szalmából font vékára és kópicra.
Egykor a falusi emberek a környezetükben fellelhető alapanyagokat használták fel eszközkészítésre, különösen sokszor fordultak a növényi alapanyagokhoz. Ágvesszőből, gyékényből, szalmából, nádból, sásból, majd a 19. századtól kukoricacsuhéból és cirokból sokféle tárolóeszközt, seprűt, szőnyeget, sőt kalapot is kötöttek. Mai szóval úgy is kifejezhetjük, hogy a régi falusiak rendkívül környezettudatosan gazdálkodtak.
Különösen két anyag, a gyékény és a szalma volt alkalmas fonásra, de egyes esetekben a gyékényt szövőszéken szőtték is, így készítve szőnyegeket, takarókat, székülőkéket. Vízjárta helyek közelében, a Tisza mentén, a Hanság, a Balaton vidékén jobbára gyékényből fontak szakajtót, vékát, kópicot, kupujkát, kosarat, kast, míg a szárazabb tájakon e célra szalmát használtak. Szemestermény (bab, borsó, lencse, gabona), liszt vagy tojás tárolására szolgált a felfelé keskenyedő kópic, vagy más tájon kupujka, amelyre a kártevők ellen fedelet is fontak, a szakajtóba pedig a dagasztás után tették kelni a kenyértésztát. A párszárító ugyanakkor nagyméretű, lapos, aszalásra, gyümölcs-, vagy kovászszárításra alkalmas edény volt.
A fonásra legalkalmasabb a széleslevelű gyékény és a rozsszalma (a zsúp) volt. A fonás munkafolyamata egyszerűbb a szövésnél, kevés eszközt igényelt (fanyelű vastű, a szurkáló, bicska, esetleg bőr- vagy szarugyűrű).
A fonás főleg a férfiak dolga volt. Az anyagot elkészítették a feldolgozásra: szárították, hasították, áztatták, majd fonták. A földön vagy kisszéken ülve készült a termék.
Ha gyékénnyel dolgoztak, a külső levelekből (haj, suska) lett a spirálhurka, a belső, finomabb, belső levelekből a varrószál (varró, szíj, hím). Ha szalmából fonták, a varrószál fűzfa-, mogyoróvessző vagy tüskeszederinda. A fonást a fenéktől indította a kötő, a hurkákat spirálba csavarva a varrószállal sűrűn körbevarrta. A szálak közé folyamatosan újabb és újabb gyékény- vagy szalmaszálat tettek. A fenék után elkészült az oldalfal. A gyakorlatlan kötők gyűrűkkel fogták össze a hurkákat. A kívánt magasság elérése után hagyták elfogyni a hurka szálait (nem töltöttek hozzá újabbakat), sűrűbb öltésekkel leszegték, majd a fenekéhez hozzáfonták a talpgyűrűt (karima, konty, perec), amely a kopástól védte meg a tárgyat.
Nyugat-Dunántúlon képesek voltak akkora kópicot fonni, hogy a kötő benne állt. Elkészülte után csak segítséggel tudott kimászni belőle.
(szg)
