Milyen egy író élete a múzeumban?
2018.06.08
Soha nem gondoltam, hogy valaha egy múzeumban fogok dolgozni, pedig mindig szerettem múzeumba járni, és hosszú órákat eltölteni a vitrinek, képek előtt, elképzelve, hogy milyen lehetett az élet régen. Ez már önmagában is eléggé inspiráló.
Gyerekként is imádtam a múzeumokat, mint olyan volt, mint egy-egy varázskapu, ami érdekes, új világba nyílik és nekem muszáj felfedeznem. Teljesen mindegy volt, hogy nagypapám a Nemzeti Múzeumba vitt el, vagy a közlekedésibe, vagy akár a pici zsámbéki Lámpamúzeumba. A lényeg az volt, hogy teljesen más világba kerültem a régi tárgyak által.
Erős humán beállítottságom okán persze el-el gondolkoztam, hogy milyen jó lenne múzeumban dolgozni, de túl misztikus volt és mindig elvetettem a lehetőséget. Nem néztem igazából utána, hogy pontosan mit is kellene tanulnom, hogy erre felé orientálódhassak, de mindig is a szívem csücske volt a múzeumok világa.
Aztán úgy hozta az élet, hogy végül mégis egy múzeumban találtam meg a helyem, és ez íróként a lehető legjobb fordulat volt, ami bekövetkezhetett.
Kezdjük azzal, hogy maga az épület, ahol a múzeum található egy több, mint 600 éves várkastély, ami önmagában is lenyűgöző. Napi nyolc órát „hivatalból” eltölteni benne pedig még lenyűgözőbb. Íróként folyamatos ihlet-ellátást jelent, és ezt nem úgy kell elképzelni, hogy amerre járok az épületben, rám ugrik az ihlet az egyik sarokból, vagy bútorról (bár már ilyenre is volt példa), hanem a légkör, ami körbeveszi az embert, végtelenül ihletetté tud tenni. Természetesen ehhez hozzájárul, hogy remek csapatban dolgozom, és sokszor alakul úgy a nap, hogy egy pár mondatos beszélgetésből egy teljesen új projekt alapjai születnek meg, vagy épp egy probléma megoldása közben megreformálunk mindent, nem csak az adott helyzetre vonatkozó megoldásokban gondolkozunk.
Tárlatvezetőként kerültem a Nádasdy Múzeumba, egy szerencsés időszakban, ősszel amikor már kevesebb a látogató, és van egy kis idő megpihenni, elkezdeni érezni magam körül az épületet, meg természetesen alaposan felfedezni. Így születtek képek, apró leírások a mindig magamnál hordott noteszben és egy régen elkezdett történet már nem csak a tudatom hátsó zugában éledezett, hanem elkezdett élővé válni, én pedig igyekeztem kielégíteni a fejlődési vágyát. Elkezdtem összerakni a kirakós darabjait, és megszületett egy olyan Sárvár a fejemben, ami alternatív korban leledzik, ahol a varázslat és a tudomány kézen fogva formálja a világot, a Nádasdy-vár pedig továbbra is a Nádasdyaké. Ez egy elég fura felvetés a történelem ismeretében, de éljen sokáig az írói szabadság. De nem álltam meg ennél az ötletnél, sorra jöttek/jönnek a gondolatok, egy-egy jelenet, karakter halvány képe, de már nem csak Sárvárról, hanem távolibb helyekre is elkalandozok, hiszen hat rám a sok kor, amit ez a vár magához ölel és megőrzött az idők folyamán.
Az sem elhanyagolható szempont, hogy abban az évszázados szobákban írni mennyire különleges élmény, de mégis a kreativitás szintje az, ami egy alkotó embert nem tud hidegen hagyni. Az a munkánk, hogy őrizzük a múltat, ugyanakkor az is, hogy megmutassuk a látogatóknak, hogyan kell felszabadultan élvezni a régi korok emlékét. Íróként ezt nekem is meg kellett tanulnom. Ha egy ismert helyhez nyúl az ember, akkor azt kissé óvatosan teszi, főleg ha egy városról és a város szimbólumáról akar írni. Nem szabad a körülöttünk lévő élő történelmet azért hanyagolni, mert az mindannyiunk közös öröksége.
