Disznóság. Ferenc bajor herceg termékdíjai
2017.04.20
A bajori királyi dinasztia tagjai nemcsak pihenőhelynek tekintették Sárvárt, melynek környékén jó vadászatokat lehet tartani. A Wittelsbachok által fenntartott gazdaságok magas színvonalon működtek, megélhetést biztosítva számos sárvárinak és környékbelinek.
Ferenc bajor királyi herceg, az utolsó bajor király, III. Lajos fia a Nagy Háború után egyáltalán nem elszigetelten élt Sárváron. 1925 őszén például ebédre hívta Vass József népjóléti minisztert és Huszár Károly képviselőt, egyben a nemzetgyűlés alelnökét. A kastélyba tett látogatásra egy nagy ünnepség utolsó állomásaként került sor. Szeptember 27-én, vasárnap ugyanis ünnepi közgyűlés keretében iktatták be Sárvár díszpolgárainak sorába a minisztert és a képviselőt. Az üdvözlőbeszédek után mindketten felidézték emlékeiket, és rámutattak arra a szoros kötelékre, mely őket mindig Sárvárhoz kötötte. Vass Józsefnek ministránsként mondta plébánosa, hogy tanuljon tovább. Évekkel később első szentmiséjét is itt mondta el. Huszár Károly felidézte, hogy tizenöt évvel korábban, amikor megválasztották Sárvár képviselőjének, akkor azt mondták neki, ne hozzon a településre, akkor községre szégyent. Akkoriban ez ugyan rosszul esett neki, de a díszpolgárrá avatás mutatja, nem vallott szégyent. Az ünnepség után az új díszpolgárokat Ferenc bajor herceg fogadta és ebéden látta őket vendégül. A miniszter és a képviselő az országos politikában képviselte Sárvár érdekeit, a herceg pedig gazdaságával a helyszínen, a Rába parti településen.
Komoly hagyománya volt a hercegi család sárvári gazdasági tevékenységének. A történet 1875-ig megy vissza, amikor elhunyt V. Ferenc modenai herceg, Mária Terézia Dorottya főhercegnő gyámja. Örökségéhez tartozott a sárvári uradalom is. Férje, Lajos bajor királyi herceg ekkor meggyőzte őt, hogy engedje meg neki itt egy gazdasági szervezet létrehozását. A siker nem maradt el, 1881-ben kétszázas állománnyal létrejött a híres tehenészet, és az arra alapozott tejgazdaság, melynek legnagyobb és látványos sikere volt a Romadur lágysajt gyártása. Az országos mezőgazdasági vásárokon a látogatók is megcsodálhatták a bajor herceg különféle fajtájú szarvasmarháit. A megfelelő oktatásról is gondoskodott, ugyanis 1890-ben nyitotta meg Sárváron a tejgazdasági iskolát. Nemcsak elméleti, hanem gyakorlati képzés is folyt itt, a tehéntartástól a késztermékgyártásig. A gazdaság Lajos fia, Ferenc idején is tovább fejlődött és hozta az eredményeket. 1924-ben az Országos Magyar Gazdasági Egyesület által rendezett tenyészállat és gépkiállításon a sárvári uradalom borzderes szarvasmarhája nagydíjat kapott. Ugyanakkor az előállított termékeik is több elismerést hoztak el a tejtermékbírálatokról.
Sertések az ólban
Már Lajos herceg gazdaságában is találkozunk a sertéstenyésztéssel, méghozzá az Ikervárhoz közeli Péterfa majorban. A tejgazdasági iskolában folyó oktatást bemutató írásban különös hangsúlyt fektettek a gyakorlati képzésre, melynek része a korai kelés, majd többek közt a takarmányozás, a borjúnevelés, de a sertéshízlalás is. Az alapítást 1908-ra teszik, de épp a tejgazdaság kapcsán említett reggeli munka sejteti, hogy már két évtizede legalább komoly hagyománya volt a disznónevelésnek. A fajtát tekintve nagytestű fehér yorkshire sertésről van szó, mely kiváló tulajdonságai miatt egész Európában elterjedt, mint az nevéből sejthetjük, természetesen Angliából. Itt a 19. század elején lendült fel a sertéstenyésztés, többek közt a királyi család révén. Hamarosan már kiállításokat, versenyeket rendeztek. A 20. században, az első világháborút követően azonban az angol sertéstenyésztés hanyatlani látszott, az időnként szükséges állományfrissítés alapjait egyre ritkábban szerezték be a szigetországból. A második világháború idején pedig egyértelmű politikai okok vezettek ahhoz, hogy Németországból vásároltak tenyészállatokat. Mindez számunkra most azért érdekes, mert Ferenc sárvári uradalmába is Németországból hoztak egy kant 1942-ben, de három évvel korábban is sor került behozatalra.
A herceg sertésállományának a minőségét jelzi, hogy majd két évtizeddel korábban, 1925-ben a Körmendtől délre található Halogy község kocsmárosa a sárvári uradalomtól vásárolt egy tenyészállatot. Az eredmény fantasztikusra sikeredett, ugyanis nyolc év alatt a kocsmáros yorkshire-ja 241 malacot hozott a világra. Eredménye még a hírekbe is bekerült, főleg annak okán, hogy 1933 februárjában az anyakoca tizenhét malacot ellett.
Az 1920-as években a hússertéseknek azonban konkurrenciája támadt, mégpedig a mangalica. Rácz Mihály, a kortársak sokan Miska tanár úrnak szólították, a debreceni egyetem állattenyésztéstan tanára kiállt a mangalicatenyésztés mellett, így egyre inkább terjedt e fajta tartása. Ráadásul mintha a hatóságok is szorgalmazták volna az elmozdulást, több helyen kiváltva az állattartók bírálatát. Sárváron azonban nem váltottak.
A sárvári uradalomban nemcsak a péterfai majorban tenyésztettek disznókat, hanem a település határában található csénye-újmajori gazdaságban. Itt is Lajos királyi herceg rakta le az alapokat. A múzeum gyűjteményében található egyik képen épp a herceg felesége, Mária Terézia Dorottya tart szemlét az állomány felett 1907 júliusában. Ha jól megnézzük a képet, még a kiskondást is látjuk, amint tereli az állatokat. Egy 1920-as évekből származó adat szerint közel négyszáz sertést tartottak Újmajorban, a tehenek száma megközelítette a kétszázötvenet, de volt igásökör, növendékmarha, igásló, minden amire egy ilyen gazdaságban szükség volt. Érdemes megemlíteni, hogy csupán ez az egy major több mint nyolcvan állandó alkalmazottal működött.
Az ikervári Antónia majorban szintén volt disznótartás. Egy szomorú eset történt itt 1932-ben, amikor tűz ütött ki. Valószínűleg egy farakás gyulladt ki, és a tűz átterjedt az ólakra is. A sárvári tűzoltóság ugyan eloltotta a tüzet, de az állatokat nem sikerült kimenteni, azok bennégtek.
A magyarországi állomány helyzetéről az érdeklődök a mezőgazdasági kiállításokon tájékozódhattak. Az 1935-ben megrendezett esemény fordulópontot jelentett, ugyanis ekkortól csak törzskönyvezett állatok kerülhettek szem elé, ami a minőség egyik alapfeltétele volt. A rendezők azt is meghatározták, mennyi állatot hozhattak el a kiállításra és vásárra a tenyésztők. Itt voltak a péterfai majorból a hússertések, ráadásul kiemelt helyen. Természetesen az állatoknak nevet is adtak. Egyiküket Dávidnak hívták, és igencsak kedvező tulajdonsággal bírt, ugyanis már egy évesen több mint két mázsát nyomott, a mérleg szerint pontosan 206 kg-ot.
Az uradalom állatállománya minden évben megmérette magát és nem volt olyan év, hogy valamilyen elismerést ne hoztak volna el. 1940-ben nem a yorkshire disznókat szállították a vására, hanem a 10 hónapnál idősebb kanok csoportjából származókat. Magasra tették a lécet, nem a zsűri, hanem maguk a tenyésztők. A bírálóbizottság nehezen hozott döntést, végül két első csoportos kategóriát is meghatároztak. Az 1/b csoportba sorolták a sárvári uradalmat, ami újfent nagy sikert jelentett.
1941 áprilisában ötvenedik alkalommal rendezték meg a fővárosban a tenyészállatvásárt, illetve vele párhuzamosan a mezőgazdasági kiállítást. A háború árnyékában megtartott nagyszabású rendezvényen a bírálók, de a látogatók is átfogó képet kaphattak a magyar mezőgazdaság állapotáról. A szervezők sikeresnek ítélték a vásárt, szinte mindent eladtak. A kiállítók és a vásárlók közt egyaránt ott voltak a bécsi döntések nyomán visszatért felvidéki és erdélyi üzletfelek. A sárvári uradalom is képviseltette magát a vásáron, egyrészt kiállítóként, másrészt bírálóként. A hússertéseket elbíráló bizottságban munkálkodott ugyanis a hercegi uradalom jószágigazgatója, Dr. Csöndes László, aki jubileumi emlékérmet is a kapott szakértelemmel ellátott munkája elismeréseként. Csöndes egyben felelt a sárvári sertésállományért és 1941-ben úgy találta, nem megfelelő a felhozatal, ezért a hercegi yorkshire-okat nem hozták el a kiállításra. Ferencnek azonban nem kellett búsulnia, ugyanis szarvasmarhái több elismerést is arattak, a borzderes szarvasmarha ráadásul első díjat kapott.
A Wittelsbach, a bajor királyi család komoly gazdasági rendszert üzemeltetett Sárváron és környékén. Nemcsak munkahelyeket biztosított, hanem minőségi termékeivel az üzleti életben, a piacon is megállta a helyét. A csokorba szedett adatok tanúsítják, hogy Magyarország egyik modern példaértékű gazdálkodása a Rába mentén valósult meg. Innen valóban csak is finom disznóságok kerülhettek az asztalra.
Ajánló irodalom
Gaál László: A hússertés-tenyésztés eredete és kialakulása Magyarországon, In: Agrártörténeti Szemle XVIII (1976):3-4. 299-321.
Szenttamási Babos Lajos: A Sárvárvidéki Körjegyzőség története, Szombathely, 1943.
