Digitális egye fene! Szubjektív úti beszámoló
2018.02.06
Minden ott van a közelünkben és mégis távol, elérhetetlen messzeségben. Egy gombnyomás, másnap pedig már szállítja a postás vagy egy három betűs cég munkatársa. Kattintás, aláírás és már érinthetjük is. Nagyszerű! Mégis valami nagyon hiányzik.
Az elmúlt napokban átszeltük az országot, reggel hatkor Borcsi kutyánkat elvittük Éváékhoz, akik másfél napig majd vigyáznak rá. Bár Borcsit ismerve, inkább ő vigyáz rájuk. Aztán irány Budapest, Akadémia, Egyetemi Könyvtár, Ráday Gyűjtemény, végül budai vár, Országos Széchenyi Könyvtár. Mindenhol kedves emberek, régi emlékek, meghívások, minden olyan személyes. Könyvtárak könyvespolcokkal tele, rajtuk könyvek százai, talán ezrei, egy térben, zöld búrás lámpák, csend, nyugalom és béke. Minden rendben, irány Sárospatak. Hasonló élmények, kedves szállás, kiváló vacsora, egy szeretetre méltó golden retriver megsimogatása. Emberi és állati dolgok, így együtt. Reggel indulás haza, négyszáz kilométer. Egy kérésem van csupán. Álljunk meg egy könyvesboltban. Mert jó, hogy a netről rendelünk, ott keresgélünk, kattintunk és kézbe vesszük, de valami mégis hiányzik. Bizony ez a könyvesbolt, a válogatás, a kézbevétel lehetősége és a vele járó öröm. Lehet ezt még ragozni, de nem másról van szó, mint a valóságról. A könyv szagáról, a lapok hangjáról, a betűk típusáról, minden, amivel fizikailag is érezhetővé válik a valóság. Nem bitek, nem bájtok.
Nem arról van szó, hogy siratjuk a valóságot, mert vereséget szenvedett a digitális, virtuális világgal szemben. Erről szó nincs, sem siratásról, sem vereségről. Csupán hangsúlyeltolódásról szoktak beszélni. Már úgy tervezünk kiállításokat, hogy virtuális szemüvegek beszerzését is betesszük a költségvetésbe. És itt kiáltok fel, mert hazafelé Sárospatakról semmi másra nem vágytam, hogy menjünk be egy könyvesboltba, hogy kézbe vegyem a könyveket, és ott és akkor eldöntsem, megvegyem vagy visszategyem. Régen, de lehet, hogy most is, azért teszek vissza könyvet, mert nem tetszik a betűtípusa, vagy mert eltörik az első nyitásnál, bár ez ma már nem nagyon fordul elő. A lényeg, hogy ott van előttem, megnézhetem, átlapozhatom. És végül viszem és veszem vagy visszateszem és keresek mást.
Így vagyok én a múzeummal is és remélem, hogy mások is. Átnézhetünk rengeteg múzeumi gyűjteményt a neten, digitális adatbázisokat, rengeteg képpel, adattal, keresési lehetőséggel. Igen, mi is készítettünk néhányat. A digitális világban mi magunk dönthetjük el, mire pillantunk rá és milyen sorrendben. Egy valami mégis hiányzik. A termek, ahol én teszem meg a lépéseket, nem nekem kell útnak indulnom, hanem mások tervezte utat járhatom be a tárgyak, a vitrinek között, a kék szalonban, a díszteremben, a toronyban. Valóságos tárgyak valóságos környezetben. Ahol már mások is jártak, ott a nyomuk a levegőben, az ujjlenyomatuk az üvegen. Mert valóságszaga van mindennek, mert emberi mindaz, ami körbevesz.
Jó tehát keresgélni, kattintani, majd másnap fizetni és kézbe venni. Mégis a legjobb a kézzelfogható valóság, még ha azt vitrinek mögé zárják. De csak azért, hogy mások is átéljék ennek a valóságnak a szagát. Utazni tehát jó, múzeumba járni jó, még akkor is, ha mindenről bizony a netről tudunk. Végül azonban mégis ott akarunk lenni, saját szemünkkel látni, nem pedig egy plexilapon keresztül. Melyik a jobb? Egy ölelés a képernyő előtt vagy egy ölelés a szalonsoron? Én tudom a választ, a magamét. És Te, kedves Olvasó, vajon tudod-e? Bízom benne, hogy igen.
