Cukorgyár
A Sárvári Cukorgyár év száz esztendeig szolgálta az ország élelmiszertermelését. Hosszú ideig a legnagyobb, legtöbb munkást foglalkoztató üzemnek számított a városban. Családok több generációja szolgált hűségesen itt, mert cukorgyárinak lenni kiváltság volt.
A répacukor felfedezése, illetve előállítási technológiájának rohamos fejlődése már a 19. század első felében, a reformkorban lehetővé tette a cukorgyárak, cukorfőző üzeme felállítását. Vas megyében ekkor öt üzem is működött szinte egyidőben, Sárvár közelében, az Ikervár melletti Péterfa majorban gróf Batthyány Lajos létesített gyárat 1839-ben.
A kiegyezés után a gyáralapítás egyszerűbbé vált, a politikai és gazdasági környezet kedvezett a beruházásoknak. A cukorgyártás is lassan kezdett magára találni, bár az 1890-es évekig Vas megyében egyetlen gyár sem volt. A helyi gazdasági elit felismerte a cukorrépa feldolgozásában rejlő lehetőségeket, és szorgalmazni kezdte egy gyár felállítását. Batthyány Lajos, a miniszterelnök unokája szorgalmazására 1893-ban arról döntöttek, hogy Sárváron fogják azt felépíteni. Az érdekelt feleket tömörítő bizottság a budapesti Deutsch Ignác és Fia céggel kötött szerződést. A környékbeli földbirtokosok, köztük a sárváriak és a hercegi uradalom is, vállalták, hogy megfelelő mennyiségű cukorrépát fognak termelni. Ez nekik is tetemes hasznot hajtott, hiszen ez a növény gazdaságosabban volt előállítható, mint a gabona.
A helyszín kiválasztása is a lehető legoptimálisabb volt, a Rába mellett, közel a vasútvonalhoz egy magas parton. Az árvíz nagyon ritkán fenyegette az üzem területét, és a szükséges iparivíz-mennyiség is helyben volt. A területet a vállalkozók az uradalomtól vásárolták meg.
1894. április 30-án formálisan is megalakult a Vasmegyei Cukorgyár Rt. 1.500.000 korona tőkével, a legtöbb részvényt a Hatvany-Deutsch család tagjai birtokolták, főként Hatvany-Deutsch Béla báró. Az újonnan létesített cukorgyár, amelynek építkezései 1894-ben megindultak, egy régi falurészt, Gudinát teljesen eltüntetett a föld színéről. A lakosságot elköltöztették, a házakat lerombolták. Az iparigazolványt 1895. július 26-án állította ki a sárvári főszolgabírói hivatal, az első kampány pedig szeptember 23-án kezdődött.
A cukor jó fogyasztói ára, az exportlehetőségek és fogyasztás növekedése a századfordulós gazdasági válság idején sem hagyták hanyatlani a cukorgyártást. A sárvár környéki termőterületek egyre nőttek, a cukorkivitel célországai közé Olaszország mellé felsorakozott Japán, India és Anglia. A sárvári üzem teljesen átalakította mind Sárvár gazdasági és foglalkoztatottsági szerkezetét, mind településformáját. Új beruházásokat indukált, a melléktermékek serkentették az istállózó marhatartást, amelyek pedig a tej- és vajgyárak létesítésének voltak alapfeltételei. A gyár rengeteg munkáskezet igényelt, különösen az őszi-téli kampány idején, amely jótékonyan befolyásolta a város demográfiai helyzetét. Az üzemi munkások aránya 1910-re már 22 % fölé nőtt. Gyorsult az összeépülés a város és szomszédos községei, főként Péntekfalu között.
A cukorgyár alapkövévé vált Sárvár gazdaságának.
Az egy, majd két óriási kéménye messziről irányjelzőként mutatta a város helyét az ide érkezők számára. Munkások generációi dolgoztak a gyárban, az apa a fiának, aki szintén az ő fiának adta át a helyet. Munkáslakások, vezetői és tiszti lakások, valamint étterem és kaszinó is felépültek, a mai Szatmár utcát (korábban Hatvany-Deutsch Béla utca) a gyár és az azokhoz tartozó lakások jelölték ki. Élénk társadalmi életet generált a munkások önképzőköri és olvasóköri tevékenysége. A gyárban tűzoltóegyesület is alakult. A cukorgyárhoz tartozni szinte kiváltságot és büszkeséget jelentett az ott dolgozó sárváriak és bejárók számára.
Az első világháború idején a cukorgyárat az állam lefoglalta, mivel stratégiai fontosságú élelmiszert termelt. A háború végére viszont a termelés leállt szén és cukorrépa hiányában. A háború előtti mennyiséget csak az 1920-as évekre érték el újra, ekkor viszont a nagy gazdasági világválság szólt közbe. A cukor megdrágult, a piacok bezárultak, és az egyre nagyobb munkanélküli tömegeknek másra sem jutott pénze, nem cukorra.
Ráadásul 1932 elején meghalt a gyár alapító tulajdonosa, Hatvany-Deutsch Béla, akitől fia, Péter vette át azt. Ő még modernizációban gondolkodott, széles látókörű, közvetlen ember lévén nagy lehetőséget látott egy korszerű cukorgyárban. Sajnos, egy vakbélgyulladás 1936-ban megölte, és testvére, Pál, aki átvette az üzemet, Angliába költözött. Ezután alig törődött magyarországi vállalkozásaival.
A második világháború alatt újra hadiüzemmé nyilvánították a cukorgyárat.
Az 1945 március végi sárvári harcokban azonban leégett, a melasz pedig szétfolyt az udvaron. Az irodákba beköltöztek a szovjet katonák. Az újjáépítés augusztusban indult, és 1946 októberére fejeződött be. 600 fővel november 4-én megindult az első kampány. 1948-ban pedig államosították a cukorgyárat.
A szocializmus évtizedei alatt is működött folyamatosan, fejlesztésekre is sor került, amelyet nem akasztott meg az 1965-ös nagy sárvári árvíz sem. A Rába elöntötte az egész gyár területét, a munkáslakásokat, irodákat, termelőcsarnokokat, mindent. De a társgyárak és a helyi dolgozók segítségével hamarosan újra megindulhatott a termelés.
A gyár eközben fontos szerepet játszott a helyi oktatásban, hiszen műhelyeiben generációkon keresztül képeztek szakmunkásokat. Ezen kívül sportegyesületet tartott fenn, a híres Sárvári Kinizsit, amelynek labdarúgó-, kézilabda-, teke-, atlétikai és természetbarát szakosztályai rengeteg dolgozónak és családtagjaiknak, sárváriaknak biztosította az egészséges sportolás olcsó lehetőségeit. A Kultúrház, amely az egykori Hatvany-Deutsch-kastélyban jött létre, nemcsak saját könyvtárral rendelkezett, hanem rendszeres báljaival, szakköreivel, szabadtéri rendezvényeivel járult hozzá a dolgozók művelődéséhez és társas életéhez. Legendásak voltak a színjátszókör előadásai, vagy a fotószakkör, amely sokaknak adott módot a fényképezés szépségeivel való megismerkedésre.
A rendszerváltás után
A rendszerváltást követően a Sárvári Cukorgyár 1993-ban újra részvénytársasággá alakult állami tulajdonban. Majd 1994-ben négy másik cukorgyárral közösen alakult meg az „Ötök” Kft. 1995-ben szép ünnepség keretében emlékeztek meg a gyár 100. évfordulójáról. Ez volt az utolsó jeles alkalom. 1998-tól az osztrák Agrana elkezdte a felszámolást, majd sor került az épületek bontására, a kémény felrobbantására is.
A Sárvári Cukorgyár hiányát a lakosság ma is érzi, az egykori dolgozók soha nem tudtak beletörődni elvesztésébe. (szg)
Irodalom
Naszádos István: 100 éves a Sárvári Cukorgyár (1895-1995). Sárvár, 1995.
