Mindig öröm, ha egy új múzeum nyílik. Ezért is dobbant meg a szívem, amikor arról olvastam, új kiállítási egység van a láthatáron. Egy szelfimúzeum! Egyből elfogott a kíváncsiság, miről is van szó. Rájöttem, nem rólunk. Mégis rólunk is szól.
Lehet-e a szerelmesek tragikus története helyett királydrámát tanulni középiskolában? Személyes válaszom, hogy igen. Az irodalmi preferencia nagyon szubjektív kérdés, de nem biztos, hogy rossz dolog, ha egy kicsit kiszélesítjük a fiatalok látókörét.
Hátratett kézzel sétálni egy ösvényen és közben hallgatni a madárcsicsergést jó dolog. A piacon keresgélni, alkudni, egyik pulttól a másikhoz lépni jó dolog. A múzeumban barangolni jó dolog. Mégis mintha mást várnának tőlünk.
A múzeumok számtalan lehetőséget vesznek igénybe, hogy kapcsolatba lépjenek közönségükkel. A blog azonban ennél jóval többet kínál, egy virtuális, mégis elkötelezett közösséget hoz létre a múzeum körül. Blogbejegyzés a blogról.
Öt éve várjuk vendégeinket júliusban és augusztusban este 9 óráig. Minden évben hírt adunk erről. Joggal kérdezhetik, mit lehet még ezzel kapcsolatban mondani. Én is megkérdezem magamtól. Mit írjak még erről? Tartjuk hagyományainkat, várjuk vendégeinket.
Még el sem kezdődött az uborkaszezon, már a reggeli böngészés közben rábukkanok egy máskor nem érdekes hírre. Megdöbbent. Nem garantálják, hogy megtalálom a kedvenc jégkrémemet a boltban! Most mi lesz? Jégkrém nem biztos. De a múzeum tuti!
Soha nem gondoltam, hogy valaha egy múzeumban fogok dolgozni, pedig mindig szerettem múzeumba járni, és hosszú órákat eltölteni a vitrinek, képek előtt, elképzelve, hogy milyen lehetett az élet régen. Ez már önmagában is eléggé inspiráló.
Olyan vagyok, mint sokan mások. Gyakran eszembe jut a munkánk, mondjam azt, a szenvedélyem. Jó dolog ez, hiszen számomra azt jelenti, érdekel az, amit csinálok és szeretném, ha egyre jobbak lennénk. Így született blog egy szombat délelőtti bevásárlásból.
Jelen eszmefutatás az április 21-i könyvfesztivál látogatás kapcsán született. A sárvári Kulturális Központ néhány munkatársa bevágódott egy-egy autóba, és látogatást tett a XXV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.
Mit csinál a múzeumpedagógus egy többnapos módszertani konferencián? Eszik, alszik, figyel, rökönyödik, inspirálódik, homlokára csap, kávét iszik, majd még több kávét iszik. Ilyen az, amikor hasonszőrűek összeülnek, és előkerülnek a sikerek és kudarcok.
Minden ott van a közelünkben és mégis távol, elérhetetlen messzeségben. Egy gombnyomás, másnap pedig már szállítja a postás vagy egy három betűs cég munkatársa. Kattintás, aláírás és már érinthetjük is. Nagyszerű! Mégis valami nagyon hiányzik.
Másfél évtizede minden év szeptemberében múzeumpedagógiai évnyitóra kerül sor, mellyel hivatalosan megkezdődik a múzeumok számára is a tanév. Blogunkban ezt az alkalmat kihasználva saját páratlan álmainkról szólunk, melyek azonban nemcsak a szakmabelieket érintik.
A kérdés a múzeum oldaláról kifejtve úgy hangzik: melyik történelmi kort tartják a gyerekek menőnek, izgalmasnak? Avagy létezik arra számolgatós módszer, hogy mikor lesz újra divatos anyu régi cipője? A válasz: nagyjából akkor, amikor anyu fiatalkora.
Ahhoz hogy valamire vigyázzunk, először szeretni kell. Ahhoz hogy elhiggyük, gond van, a saját bőrünkön kell tapasztalni. Az ember ilyen, akkor kapcsol, amikor megkapja az első arcon csapást és már tudja, a következő ennél súlyosabb lesz. Tegyük tisztába a dolgokat! Elolvasnád a cikket, ha előre tudnád, hogy a témája a hulladék?
Nem tudunk elszakadni a munkánktól, bárhol is dolgozzunk. Egy apró részlet, egy szó, egy hangulat elég ahhoz, hogy összehasonlítsunk. Még akkor is, ha szabadságon vagyunk. Ilyen a világ. Hogy ez vajon baj, vagy nem, talán nem is fontos. Szerintem, régen se volt másképp.
Pár évtizede többször beszélünk egyensúlyhiányról, trendekről, a társadalom monitorok mögé szorításáról, felelősség vállalás nélküli kommunikációs hatalomról, arc nélküli generációról, félresiklott értékrendről. És megoldás kell, lehetőleg azonnali, különleges operatív csoportokat igénylő.