Antonovics Jozefa
Felső-Pusztafa (Csáktornya), 1896. január 12. – Budapest, 1979. június 6. Pótkávégyár-tulajdonos, mecénás
Horvát anyanyelvű családban látta meg a napvilágot, apja, Antonovics József falusi kocsmáros volt, édesanyját Ternovcsál Júliának hívták. Nem ismerjük iskoláit, de feltehetően gondos nevelésben részesült, amely képessé tette egy saját vállalkozás üzemeltetésére, valamint kortársai szerint is művelt, szellemes hölgy hírében állt.
FérjeNémeth József az Uradalmi Gőztéglagyár jómódú intézője volt. Az első világháborúban megsebesült, később ez okozta korai halálát. A párnak egyetlen gyermeke született 1920-ban, Lóránt.
Szeibert János statisztikus-helytörténész szerint Antonovics Jozefa „fiatal korában is nagyon elegáns megjelenésű asszony volt és ezt élete végéig megtartotta (…). És szép is volt, okos asszony és szellemes. Céltudatos és célratörő, úgy vezetette vagyonosodásának útjait, hogy azok mindig korrekten szolgálták a megélhetésének és vagyonszerzésének érdekeit.”
1934. március 16-án 50 éves korában meghalt Németh József. Ezt követően az özvegyasszony önálló életet kezdett, megvásárolta a csődbe jutott Viktória Pótkávégyárat, majd újraindította és sikeres vállalkozássá fejlesztette. A cég reklámja az országos sajtóban is jelen volt, főként azzal kínálva a terméket, hogy annak megvásárlásával a hazai ipart támogatja a vevő. Az asszony a fejlesztéseket is végzett a gyártás során, amely képes volt a második világháború során is talpon maradni.
Az özvegy Sárvár társadalmi életének egyik jelképes alakjává vált.
1933-ban Sárváron megalakult az Anyák Egyesülete, amelynek egyházi elnökei Huszár plébános és Lukács Margit zárdafőnök voltak, a világi elnökségben Némethné Kocsis Gyulánéval osztozott. 1941-ben Németh Józsefné alapítványából épült fel az év elején elhunyt apátplébános emlékére a kertvárosi Lisieux-i Kis Szent Teréz-kápolna.
A második világháború végén Némethné a gyártelepét a svéd vöröskereszt oltalma alá helyezte, ahol a környékbeli iparosok és kereskedők védelmet találhattak a szovjet katonák zaklatásai elöl.
Az új rezsim hamarosan földönfutóvá tette a családot. Államosították, majd bezárták a Pótkávégyárat, a házát lefoglalták. Ő és fia néhány évig még próbáltak helyben boldogulni, de olyan erős volt az ellenük irányuló indulat, hogy jobbnak látták elköltözni innen. A fővárosba mentek, ahol hosszú évtizedek után hunyt el Sárvár egykori elitjének tagja, akit a közeli ismerősök Jozefa helyett csak „Pepa” néven szólítottak. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. (szg)
Irodalom
Szeibert János: Sárvár története (Kézirat). NFM-AK. 84.6.
Hellenbart Gyula: Sárvár a korfordulón. Személyes visszapillantás 1944-45-re. In.: Vasi Szemle. 1997. 6. szám.
