A távol a közel
2017.07.26
Ahhoz hogy valamire vigyázzunk, először szeretni kell. Ahhoz hogy elhiggyük, gond van, a saját bőrünkön kell tapasztalni. Az ember ilyen, akkor kapcsol, amikor megkapja az első arcon csapást és már tudja, a következő ennél súlyosabb lesz. Tegyük tisztába a dolgokat! Elolvasnád a cikket, ha előre tudnád, hogy a témája a hulladék?
Létezik valahol egy vidék, melynek kiváló természeti adottságai alkalmassá teszik a helyi gazdaság többrétű, színes fejlődését. Dombságokban, elegyes erdőkben, művelt földterületekben, erdőtalajban, felszín alatti vízkészletben gazdag terület, az évi napsütéses órák száma eléri az 1900-at. A lakosság hatvan százaléka városokban él, a hely kedvező kulturális adottságai, építészeti képe országos viszonylatban is kiemelkedő jelentőségű … és így tovább.
Eddig semmi különös. Minél távolabbinak és általánosabbnak érzünk valamit, annál könnyebb iránta közömbösnek maradni. Akkor is, ha az általános adatok között a következő mondat arról ír, ezen a bizonyos vidéken egy lakos, egy nap alatt 1,20 kg szemetet termel. Amúgy is, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a szemét az, ami a kukában van. Amit pedig egyszer már kidobtunk, az bennünket nem érdekel, az csak szemét. Az idegen vidék szépsége és szemete sem a miénk. Mi rendesek vagyunk, jófejek és szeretünk szörnyülködni, amikor Kína, India, Kenya szemétmonstrumaira gondolunk, vagy Rómáéra, Nápoly városára, ahol az utcákon háromezer(!) tonna szemét hever, ahol zavargások törnek ki az újabb szemétlerakó megnyitása ellen. Az olasz belügyminiszter nemzeti tragédiának nevezi az esetet, mi meg arra gondolunk, hogy nálunk nincs ilyen, ez azok gondja, akik ilyen felelőtlenül bánnak a környezetükkel. Mi nem.
Mert ez is másképp van
A világon a sivatagok területe 20 000 hektárral nő naponta. Ez havonta egy Somogy megyényi terület. A világon naponta 137 növény és állatfaj hal ki. Mi marad nekünk 2047-re? Akik ma tizenöt évesek, 2047-ben még mindig csak a harmincötödiket tapossák, akik ma betöltötték a negyvenötöt, pedig a hatvanötödiket. Még mind élni fogunk és látni fogjuk, pontosabban nem fogjuk.
Sárvárt kiváló természeti adottságai alkalmassá teszik a gazdaság többrétű, színes fejlődését. Sárvár környéke dombságokban, elegyes erdőkben, művelt földterületekben, erdőtalajban, felszín alatti vízkészletben gazdag terület. Sárváron az évi napsütéses órák száma eléri az 1900-at. Vas megye lakosságának hatvan százaléka városokban él, a hely kedvező kulturális adottságai, építészeti képe országos viszonylatban is kiemelkedő jelentőségű. A lakosai egyenként napi 1, 20 kg szemetet termelnek. Ez lakosonként évi négy és fél mázsa hulladék. A szemét nem mindig landol a kukákban.
Pár napja múzeumlátogató középiskolás csoportot kísértem rövid sétára a várparkban. Néhány srác azon agyalt séta közben, történelmileg mennyire izgalmas lenne látni a falakban az egykori lövések nyomait. Bekapcsolódtam a beszélgetésbe, míg a fiúk fantáziája tovább szárnyalt, és tervezgetni kezdték, ha egy igazi ágyúgolyó kandikálna kifelé, hányan szelfiznének mellette. Én akkor azt mondtam nekik, hogy kevesen, mert félő lenne, hogy egy reggelre az az ottfelejtett ágyúgolyó eltűnne a falból. Ők a fejüket ingatták (magyar gyerekek, lelkesek, őszinték, és alapvetően jóhiszeműek – büszke vagyok rájuk), és azt mondták, hogy nem tűnne el az a golyó. Mert ez a város csodaszép, tele műemlékkel, annyira szép, hogy ami ilyen szép, arra vigyázni szoktak, azt senkinek sincs szíve megbántani ilyesmivel. Tetszett, amit mondtak. Én is így érzem, de azt is tudom, amit széthordanak, tönkretesznek, ahhoz nem kell más, mint az első rongáló, aki egy hanyag mozdulatával azt üzeni a követőinek: elkezdődött. Az illegális szemétlerakók helyszínéhez is kell egy első zsák szemét, hogy utána a többi már automatikusan kövesse. De nem nálunk, mert mi nem ilyenek vagyunk.
Aztán tettünk még pár lépést, és elértük a négyes bástyát. A bástya résének rácsozata mögött öt-hat összenyomott sörös doboz, édességes zacskó, papír zsebkendő. Kevés, de elegendő szemét ahhoz, hogy megcáfolja a gyerekek korábbi bizakodó véleményét, és hogy néhány másodpercre mindenki elnémuljon. Mert a szemét azé, akire hagyták. Ebben a pillanatban kinyílt a szemem, már láttam a fűben az eldobott cigarettás dobozt, a kólásüveget is. Ez most akkor az én szemetem.
A csoportból az egyik kislány benyúlt a bástya rácsán, és kisöpörte tenyerével a sörös dobozokat. Nem bánta, hogy összepiszkolja a kezét, hogy más szemetét tapogatja. Dühös lett, ahogy egy pillanatra valamennyien. Kerestünk egy kukát. Tanultunk valami újat a Nádasdy-vár történetéről, és tanultunk valamit önmagunkról, na meg azt, hogy csak a közöny számára létezik közel és távol. Piszkos dolog és ragadós. Üdv, Nápoly!
