Sárváron minden évben, mondhatjuk nyugodtan, emberemlékezet óta, van egy kötelező program. Október utolsó hétvégéjén kimenni a Simon-Júdás vásárra. Évszázadok hosszú történetére néz vissza a vásár története. Érdemes közelebbről is megismerkedni vele.
Vásárolni megyünk, ha a szükségleteinket beszerezni kívánjuk, vásár-, azaz vasárnap pihenjük ki a hét fáradalmait, a vásár tehát úgy a mindennapjaink része, hogy közben a vásár az egykori hétköznapi eseményből különleges, ritkán átélhető pillanattá vált életünkben. Külön szokásrendszere van, standokon árusítanak, alkudozni lehet, sőt a hiper- és szupermarketek „eladómentes” világában itt személyesen lehet találkozni nemcsak az árussal, de gyakran a készítővel is. Egyedi, semmihez sem fogható miliő a vásár, amelyet Sárváron szinte kizárólagosan az október végi Simon-Júdás vásárhoz kötünk. Miért is?
Vásárra vitték
A vásár szó iráni eredetű, a magyar nyelvbe a honfoglalást megelőző vándorlás során került. A korabeli szerzők azt is leírják, hogy őseink már a sztyeppéken is űzték a kereskedést, főként a bizánciakkal. Az államalapítást követően a vásárok különleges jelentőségre tettek szert, hiszen összekapcsolódtak a kereszténység térítésével. Szent István királyunk a templomok elé helyezte a vásárokat, ezzel ösztönözve az embereket az istentiszteleteken való részvételre. A vásár és a templomok látogatása a hét első napján zajlott, a vásár napján, azaz vasárnap. Később I. Géza helyeztette át a vásárt a szombati napra, Szent László pedig a hét bármelyik napján engedélyezte azokat, a vasárnapot kivéve.
A vásár alapítása sokáig királyi felségjognak számított, a spontán, nagyobb utak kereszteződésénél, hidaknál, átkelőknél vagy földrajzi tájak találkozásánál kialakult vásárokat is engedélyeztetni kellett. Máskor a király adott jogot településnek, egyházi vagy világi személynek, hogy vásárt létesíthessen.
A 13. századtól kaphattak először jogot a földbirtokosok, a 14. századtól pedig a települések is vásár létesítésére, de ebben az esetben is királyi adománylevélhez kötötték. A vásárok belső szabályozása (vásárjog, helypénz vagy vám szedése) a vásárbirtokos joga volt.
A rendtartások szabályozták a vásár kezdetét, helyét, az árusok elhelyezkedésének rendjét, az adás-vétel szabályait. Ezeket a vásárbíró vagy -bírák felügyelték, ők szedték be a vámot, a helypénzt, és bíráskodtak is.
A vásárok között vannak napi vásárok, ezeket piacoknak nevezzük, vannak heti és éves vásárok. A hetivásárok megtartása a hét egy bizonyos napjára esett, a nap neve gyakran a településnévben is fennmaradt (Szombathely, Csütörtökhely, Kőszegszerdahely, Kethely). A ma Sárvárhoz tartozó Péntekfalu településrész neve valószínűleg nem a hetivásár napjából származik, inkább birtokosára utalhat (akárcsak a Hegyközség egyik része, a Péntekhegy). Országos vásárt, azaz sokadalmat gyakran a templom védőszentjének ünnepén tartották, a napot a település maga választotta ki. Később egyre gyakoribb lett, hogy egy településen egy évben kettő vagy több országos sokadalom is zajlott. A 15. században azt is szabályozta a királyi rendelet, hogy külföldi kereskedő csak az éves vásárokon vehet részt, a hetivásárokon a hazai kalmárok árusíthattak.
A településeknek jó bevételt hozhatott a vásártartás, hiszen az ide érkező kereskedők vámot, helypénzt, esetleg kapuvámot kellett, hogy fizessenek, adott esetben büntetés után bírságot, vagy a helyi mérőeszközök használatáért bérleti díjat róttak le.
A vásárokat általában a települések központjában, a templom előtt tartották, ahol kicsit kiszélesedtek a szűk utcák. Terek alakultak ki, ide települtek a mesterek műhelyei, majd a boltok, a pultok (csapszék, mészárszék, zsemlyeszék), esetleg a mérlegház, itt épült fel később a városháza, ide költöztek a tehetősebb városi polgárok. Ha nagyméretű volt a vásár, egy településen belül több helyen is árusíthattak (kirakodó- és állatvásár, gabonapiac).
A vásárra érkezők nemcsak vásárolni jöttek, itt híreket gyűjthettek, kapcsolatok köttettek, gyakran a kivégzések, megszégyenítések (pellengér, kaloda) helyszíne is a vásár volt. Sok esetben mutatványosok, komédiások is szórakoztatták az embereket.
Mára a vásárok szerepe jelentősen háttérbe szorult, főként turisztikai attrakcióként maradtak fenn, a hétköznapi nyelvbe mélyen belegyökerezett. Naponta használjuk a vásárol, vásárlás, vásárló kifejezéseket, valamint rengeteg közmondás (Kettőn áll a vásár, Vásárra viszi a bőrét, Szabad a vásár, Egyszer volt Budán kutyavásár, stb.) kötődik a szóhoz.
Jó vásárt csináltak!
A vásárok városokat hozhattak létre, érthető, hogy sok település próbálkozott vásárjog elnyerésével. A jog önmagában azonban semmit nem ért, ha nem társultak hozzá jó adottságok. Sárvár esetében szerencsés módon az utóbbiak megvoltak, átkelőhely a Rábán, királyi, majd földesúri birtokközpont (a vár), sőt a 14. században harmincadhely is működött itt, az átmenő kereskedők itt rótták le a harmincadvámot.
A kereskedelem kezdeteit nehéz megragadnunk a város történetében, az 1328. évi kiváltságlevélben szó van a sárváriak harmincadvám-mentességéről is. Az utóbbi elsősorban a kereskedőknek kedvezett. Ez arra utal, hogy éltek a városban kereskedők, akik a kiváltságlevél birtokában a Nyugat-Dunántúlon vámfizetés nélkül szállíthatták áruikat. Egy 1439-ben írott oklevél említést tesz arról, hogy Sárváron 1328 óta hétfői napokon hetivásárt tartanak. Ezzel szemben egy 1386-os irat szerint szombati napokon (is) van hetivásár. Sáron (Sáriban) is volt hetivásár, a napját nem tüntették fel. A 15. század elején már országos vásárt is rendeznek a mezővárosban, sőt, ennek időpontja Simon és Júda (vagy Júdás Tádé) napja. A két kevéssé ismert, Kr. u. 70-ben egyszerre kivégzett apostol közös ünnepe október 28-a. A hidegebb idő beköszöntére a közmondás is figyelmeztet: „Itt van, megjött Simon-Júdás, jaj tenéked, pőre gatyás!” A reménytelen ügyek pártfogójának, Júdás Tádénak a kultuszát Nádasdy III. Ferenc is ápolta, az 1659-ben épített lorettomi kegytemplom egyik mellékkápolnáját neki ajánlotta. Több helyen Demeter (október 26.) helyett Simon és Júdás napja volt a juhászok elszámoltatásának ideje, így Sárváron is. A betakarított termény- és állatfelesleget a vásáron értékesítették. A lábasjószágot Bécs felé hajtották. Nádasdy Tamás 1559-ben Kremsbe ment a „Szent Simon Júda napján” megtartott sokadalomra.
A vásárok történetét nehezen tudjuk nyomon követni, 1405-ben már említést tesznek róla egy városi rendeletben, 1512-ben Pál pap írt az október 28-i sokadalomról. Egy 1639-ből való urbárium (a földesúri járandóságok összeírása) azt mondja, hogy „ez városban húsvét második hétfőn, Szent Jakab napján (július 25.) és Szent Simon napján háromszor esik esztendő által sokadalom, kikrül a város magának veszi a sokadalom vámját”. A három sokadalom vámbevételei a helyi kasszát gyarapították.
A 19. században már csak két vásárról emlékeznek meg, az egyiket Szent György napján (április 24.), a másikat Simon-Júdás napján tartották. A város azonban kevesellte a két alkalmat, egy harmadikra is engedélyt kért, de 1861-ig semmi választ nem kapott az igényére. Hetivásárokról is tudunk, ezeken főként gabona cserélt gazdát.
Félpénzzel
Az áruscserét rendbontások, nyerészkedők zavarhatták. 1847-ben a városi elöljáróság előírta, hogy a vásárokon az árusok kötelesek áruikat 9 óra előtt kirakni. Ezzel annak a rossz szokásnak kívánták elejét venni, hogy az árusok visszatartva portékáikat, a vásár vége előtt is magasabb áron adhatták el. A hetipiacokon a viszonteladók kora reggel felvásárolták a gabonát a vevők érkezése előtt, majd magas áron ők kínálták azt eladásra. A város ezt azzal szankcionálta, hogy a kereskedőknek 10 óra előtt nem engedte a vásárlást.
A boltok nyitásával a vásárok szerepe csökkent, illetve átstrukturálódott. Már nem ezek voltak a beszerzés elsődleges forrásai, de a nagyobb tételben való vétel helyszíne – különösen az állatokat illetően – továbbra is a vásár maradt.
A 20. század folyamán is a Simon-Júdás napi vásárt övezte a legnagyobb érdeklődés, bár más időpontokban is tartottak sokadalmat. 1911-ben is nagy várakozás előzte meg az októberi vásárt, amelyet kivételesen, minisztériumi engedéllyel október 30-ára helyeztek. A helyi újság nem győzte dicsérni a szép időt, a nagyszámú árus és vásárló jelenlétét. Megtudhatjuk, hogy állatok mellett iparcikkeket is forgalmaztak, tehát kirakodóvásár is volt. A Simon-Júdás napi vásárral az első világháború éveiben sem hagytak fel. Emellett tavasszal, április végén is tartottak sokadalmat, ez feltehetően a város tisztújításának hagyományos Szent György-napi szokásához kötődött.
1925-ben négy (!) országos vásárt tartottak Sárváron, de a város újabb négy tartására tett kezdeményezést. Arra hivatkoztak, hogy a város vonzáskörzetének községeiben is magasabb az ilyen helyek száma. A mozgalom sikerrel járt, mert a négy rendes országos vásár mellett még évente 4 rendkívüli sokadalomra is sor került. A sárvári kereskedők az utóbbiak konkurenciája ellen emelték fel a hangjukat 1934-35-ben, és inkább a havi állatvásárok támogatását követelték. A város épp ebben az időben bővítette az állatvásárteret (ma Vásártér), amely 1934-ben, a Simon-Júdás napon már képes volt fogadni a felhajtott 650 szarvasmarhát. Ezek közül 229-et adtak el, főként a délutáni órákban, délelőtt a jószágok kiválósága alapján a gazdákat díjazták.
A hagyományos Szent György napi sokadalmak is megmaradtak, itt is főként jószág és iparcikk cserélt gazdát. Május közepén is volt kirakodóvásár, 1927-ben a szabók, cukorkaárusok és rőfösök tették ki az eladók zömét, de jobbára csak az édesség és a játék fogyott a gyerekek jóvoltából. „Álmos, tavaszi, pénztelen vásár” –nak nevezte a Sárvári Hírlap tudósítója az eseményt. A negyedik országos vásárt augusztus elején tartották, porciunkula-búcsúval egybekötve (pl. 1900-ban). A havi állatvásárokat általában a hónap első hétfőjén tartották meg. A helyi sajtó lelkesen számolt be a sárvári állatvásárok fellendüléséről, a szarvasmarhák mellett vágóállatokat is hajtottak fel. A zöldségféléket, tejtermékeket, egyes iparcikkeket a hetipiacon értékesítették.
Csak egy maradt!
A második világháború után talán felsőbb utasításra, talán a vásárlási szokások változásával az országos vásárok közül csak a Simon-Júdás napi maradt meg. Az eddig stabilan október 28-ai dátum azonban kezdett mozogni, volt, hogy november 4-én, máskor október 25-én tartották. Az 50-es évek végétől a 80-as évek közepéig rendszeresen az október 28-hoz legközelebb eső hétfőn rendezték, csak ezt követően került az utolsó októberi szombatra. Az állatok mellett előtérbe kerültek az iparcikkek, a helyszín a vásártérről áthelyeződött a főutcára (Lenin út), néha a Várparkba is. 1953-ban 36 kerékpár, 3 nagyrádió, 53 tűzhely, 2 motorkerékpár és 2 varrógép talált gazdára. 1958-ban, amelyet az utóbbi évek legsikerültebb vásárának tituláltak, a hagymát kettő, a paprikát négy forintért adták, egy szekér aprított tűzifa 300-ba került.
Az emberek szívesen töltötték itt ezt a napot, alkudoztak, érdeklődtek, a végén az üzlet is megköttetett. A pecsenyések, lacikonyhások, az italárusok is felfedezték maguknak a lehetőséget, szívesen települtek ki az eseményre.
1972-ben már négy-ötezer vásározó érkezéséről szóltak a hírek, ekkor az állatvásárt a vasútállomás mellett, a kirakodóvásárt a Nádasdy utcában és a Téglagyár melletti vásártéren tartották. Egy évvel később már azon keseregtek a hagyományos portékát (csizmát, fazekasterméket, Boznánszky-bicskát, mézeskalácsot, hímzést) árusítók, hogy a vevők nem nagyon keresik ezeket, helyette az olcsó tömegáruk voltak a kelendőek. A törökméznek, a sült kolbásznak, lacipecsenyének azonban mindig megvolt a vásárlóköre. Ha meleg volt az idő, elkeseredtek a bunda- és forraltbor-kereskedők, ha esett, akkor meg a kevés érdeklődő miatt búsongtak az árusok.
A 80-as években már néptáncosok, népzenészek műsora is társult a vásárhoz, rendszerint a Regös, a Boglya Együttes, a Sárvári Néptánckör lépett fel. 1985-ben félezer árus kínálta a termékeit a Téglagyártól a főutcáig. A helyszín egyre inkább az utóbbi irányába húzódott, eleinte csak a Hunyadi út és a Várkerület közötti szakaszon. A rendezvény fokozatosan Nyugat-Dunántúl legnagyobb őszi kirakodóvásárává vált.
A kisiparosok, a „maszekok” számának emelkedésével, a vásárlói igények átalakulásával a tömegáruk mind nagyobb helyet szorítottak maguknak, kezdett eltűnni a fakanál, a fateknő, a mázas kancsó, a varrott csizma. Jöttek helyette kabátosok, aztán kazetta-, majd CD-árusok, standjaikból lakodalmas zene vagy az épp aktuális sláger szólt, érkeztek az erdélyi bőr- és paplanárusok, kürtőskalácsosok. A rendezvény kinyújtózkodott a buszpályaudvarig és a kórházig, benyúlt a Deák Ferenc utcába is.
A 90-es évek elején a vásárlóerő ugyan visszaesett, 1990-ben „válság-vásárról” cikkeztek a lapok, a hónap végi időpont nem tűnt szerencsének a súlyos gazdasági helyzetben. Pedig a régiek is tudták: „Eb a vásár pénz nélkül”. A vásár azonban túlélte ezt a nehéz időszakot is, sőt azóta időben is meghosszabbodott. A „gasztrósok” rájöttek, hogy érdemes már pénteken este kipakolni, hiszen már ekkor is sok az érdeklődő. Így lassacskán másfél naposra nőtt a Simon-Júdás napi vásár. Azóta ismét van kézműves vásár is, még ha az állatvásárok nem is tértek vissza.
A lökdösődés, tömegben araszolás persze, keveseknek okoz örömet, de jó ilyenkor egy pohár illatozó forraltborral a kézben rég nem látott barátokkal, rokonokkal csevegni, alkudni a kiválasztott vásárfiára, beleszimatolni a sült gesztenyétől, pecsenyétől illatozó levegőbe, vagyis átélni a hamisítatlan vásári hangulatot.
Szabad a vásár!
A főkép egy régi sárvári vásáron készült. A felvétel eredetijét a Nádasdy Ferenc Múzeum Helytörténeti Gyűjteménye őrzi. (ltsz. NFM-HD VII.83.57)
Irodalom
Weisz Boglárka: Vásárok és lerakatok a középkori Magyar Királyságban. Bp., 2012.
Söptei István (szerk.): Sárvár története. Sárvár, 2000.
Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. V. SZé-Zs. Bp., 1982.
Sárvári Hírlapok (Sárvári Járási Hírlap, Sárvári Hírlap, Sárvári Újság, Sárvári Élet)
Vasmegye/Vas Népe
történész-muzeológus
A történelem nem unalmas, hanem felfedezésre váró ismeretlen világ.
szibler.gabor@nadasdymuzeum.hu
Ezért is küldünk hírlevelet jelenleg 15836 embernek.
Ha érdekel a történelem, a Nádasdyak élete, a huszárok vagy csak bepillantanál egy múzeum mindennapi életébe, érdemes egy kattintással feliratkozni hírlevelünkre.