„Jelképek erdején át visz az ember útja" – állította Baudelaire, amihez hozzátehetjük, ami a megismerés és értelmezés felé vezet. Esztétikus és elfogadható magyarázatot keresünk a természetben, a hitben, a fizikai és lelki síkokban.
Átéléssel adózunk a múltban elszenvedett veszteségekért és óva intjük magunkat a helyes útról való letérésről. Ez a sok-sok tanítási és tanulási folyamat pedig különösen a reneszánsz korban teljesedett ki tanok, intelmek, bölcselet formájában, az egyházi központok és a világi művelődés korabeli színterei mentén.
Ez a misszió mozgatott meg megannyi tudóst és művészt, hozott létre egész irányzatokat a jelképekre építve, néha egészen a tárgyiasításig kitérve, máskor új szavakat hozva a hétköznapi nyelvbe.
Ez a misszió támogatta azt a tényt is, hogy Jézus feltámadásának és a természet újraéledésének kapcsolatáról született a legtöbb eszme és gondolat az évszázadok során.
A Cornides-kódexben (1519) olvashatjuk:
Örüljetek Úrban mindenkoron! Esmég mondom, örüljetek! Mert indétnak minket örvendetességre ma minden teremtett állatok, mert Krisztusnak feltámadásában mindenek megvirágoznak és örülnek. Az nap nagyobb világossággal fénylik… Esmég ez feltámadásnak idejében az ég megvidámul, földnek fái és virági virágozni kezdnek. A madarak es énekleni kezdnek, kik mind mondják minékünk örömnek és vigasságnak felköltését.
A természet
Káldi György (1631) jezsuita szerzetes és bibliafordító a természet példáival festői közelségbe hozza a feltámadás jelenségét. Ír egy bizonyos arábiai madárról, a nevezetes phoenixről, mely „drága, jóillatú fákból való tűzbe veti magát, és megégvén, a hamvából támad egy féreg, és abból más olyan madár lészen”.
Káldi nem kételkedik a jelenség igazában, de magát Krisztust is phoenixnek tartja.
Következő példájában Káldi Eucheriustól idéz. Eucherius szerint az oroszlánok ugyan halva születnek, de harmadnap talpra állnak atyjuk kiáltására. A mi Krisztusunkat több okból is egy igazi oroszlánfiúhoz hasonlítja, hisz ő a világ fejedelme, ahogy az oroszlán a vadaké.
Az oroszláné a bátorsága, mert félelem helyett, halálában is tudta, hogy feltámad és visszatér közénk. Az oroszlán lett Isten fiának jelképe azért is, mert az egyedüliként nyitott szemmel születik az emlősök világban, mintha nemcsak életében, de már születésekor látná Istent.
Káldi a szimbolizmus sorába állítja a kígyót is, alaposan kiemelve, hogy csak külső ábrázolásában és nem mérgében! Na de miért pont kígyó, ami mellesleg egy erősen negatív szimbólum a Biblia tanaiban? A kígyó a testiség megfelelője, a test szaggatható és gyarló, de ha a fej (a lélek) épen marad, megmenthető, megmenekül a halál elől. Jézus is embertestben járta a világot, a testét százféle baj kísérthette, de lelke erősebb volt mindennél.
Semmi sem létezik a földön, ami önmaga miatt csak rossz vagy jó. A kígyó is lehet pozitív szimbólum? Beszélhetnénk a rézkígyóról is, az orvoslás jelképéről. Nagy kettősség rejlik a történetben, mely szerint Mózes mérges kígyóktól hemzsegő úton vezeti keresztül a népet.
Isten pedig arra kéri a férfit, készítsen egy póznára erősített rézkígyót, mert aki rápillant, az meggyógyul a kígyóméregtől (pálcára feltekeredett kígyó a gyógyszertárak jelképe napjainkban is). Ez a kettősség a megújulás, átértelmezés fontosságára is felhívja a figyelmet.
Ha már a bűn testi kapcsolatánál tartunk, ide kapcsolódik Teleki József magyar főispán, koronaőr írása is (1769), melyben arról vélekedik, miért temettetett Krisztus – arra a mindössze három napra – a hagyományos földbe helyezett koporsó helyett kőből készült temetőhelyre?
„Ha az Úr Jézus éltében igen szegény életet szeretett, miért temetésében kőkoporsót és pompás temetőhelyet választott? Ha Ábrahám, Sára és a többi elei megelégedtek a földbül ásatott sírval, miért akart Krisztus a kőbül kivájatott koporsóba temettetni?”
Teleki rögtön meg is magyarázza a döntést, mondván, nagy titok van ebben rejtve. Ádám vétkezett, és az Úristen megátkozta a földet, kígyó eledelévé tette. Így szólt a kígyóhoz: „A melleden jársz és földet eszel életednek minden napjaiban.”
Teleki szerint a kígyó fogai s mérge által meggyaláztatott a föld, azért az Isten Fia nem ítélte alkalmatosnak, hogy holt teste harmadnapig abban rejtessen.
A kő
Kelemen Didák (1729) hittérítő és író a nagy kő, mint teher elgörgetését találta erős üzenetnek a föld minden embere számára. Pontosan arról a nagy kőről esik szó, mellyel Jézus kőkoporsójának bejáratát zárták el.
A történet úgy szól, hogy Nagypénteken a keresztre feszített Jézust a családja eltemette a kősírba, amit az Olajfák hegyén a domboldalba ástak. A sír bejáratát a hagyomány szerint nehéz kővel zárták le. Másnap szombat volt, a tízparancsolat szerint a pihenés napja következett, így Jézus családja és tanítványai csak vasárnap tértek vissza a sírhoz, és meglepődve látták, hogy a nagy kő el lett görgetve a sír elől és a sírhely üres.
„A szombat után nem várták, hogy megvirradjon, jó hajnalban megindulának a Krisztus koporsója felé, úgyhogy napkeletkor érkeztek a koporsóhoz. Oh csudálatos asszonyok! hová mentek ily hajnalban? tudjátok-e, nem bátorságos ilyenkor járni? mit akartok a koporsónál? fel meritek-e szakasztani a pecsétet? elűzhetitek-e az őrző vitézeket? elfordíthatjátok-e a nagy követ? Semmi efféle gondolat meg nem tartóztatja a szent asszonyokat, mert semmi nem nehéz az igaz szeretőnek.”
Kelemen Didák kitér arra, hogy nem igazán létezik jócselekedet, amit könnyű lenne megtenni. Az igazán fontos célok elől mindig megannyi követ kell elgörgetni, és akik megijednek a feladat súlyától, a jószándékot is félbehagyják.
Például hozza fel a gazdag fösvény családfőt, aki szívesen adakozna a szegényeknek, de „kőre talál”, és a kő azt mondja neki, nagy a családja, sok a szolgája, inkább azok keresetére és örökségére vigyázzon adakozás helyett.
Példaként hozza fel a paráznát, aki szívesen élne tiszta életet, de a gyönyör erősebben vonzza magához, minthogy erőt vegyen magán. Példálózik az uzsorással, aki ugyan tisztában van vele, hogy igazságtalanul sok pénzt hajt be adósaitól, a kő azt mondja neki, ezen kívül semmi máshoz nem ért, nincs tehetsége. Ha nem így cselekedne, felkopna az álla az éhségtől.
A sebek
Rendkívüli jelentéssel bírnak, mint szimbólumként, úgy vallási jegyként, Krisztus sebei. Sebet viselni – láthatót vagy láthatatlant –, nemcsak az elszenvedést jelenti. Káldi György írásában (1631) kitér arra, hogy ha egy vitéz nemzetéért, királyáért harcol az ellenséggel, s sebet kap, nem feltétlenül igyekszik annak nyomát eltűntetni. A sebre győzelme örökké viselendő jeleként is tekinthet.
„Aki drága palotát épít, ha ablakot nyit rajta, azzal nemcsak meg nem rútítja, hanem ugyan meg is ékesíti, és azt cselekeszi, hogy minden egyéb ékessége is tettetesb légyen, azonképpen Urunk testének sebei ollyak voltak, mint valami ablakok, melyeken az ő dicsősége inkább fénylett és tündöklött.”
A szent stigmák szimbóluma az idők során csak erősödött, miután több különös eset egybefüggő elbeszélése szerint Krisztus sebei időnként hétköznapi embereken is megjelennek, látszólag minden fizikai ok, külső behatás ellenére.
Létezésükről és megjelenésükről megoszlanak a vélemények, mindenesetre az egyház a 19. század végéig 321 hitelesen stigmatizáltat tartott nyilván, és ezekből mindössze 41 volt férfi!
Az étkek
Bod Péter, református lelkész, történész széleskörű gyűjtéseiben a húsvéti népszokásokra kitérve írja (1786): „Megvagyon az a szokás, hogy sok festett tojásokat készítenek, nemcsak az oláhok Erdélyben, hanem Olaszországban, Franciaországban, Helvéciában, Németországban, Muszkaországban s a görögöknél. Némelyek ennek eredetét keresik a zsidóknál, akik keményen főtt tojást tésznek elő húsvétban egyebek között; de ezzel a Jeruzsálem romlását ábrázolják, melyben a keresztyének nem sokat búsultanak. Mások úgy adták elő, mintha a föld újjászületésének vagy termésének volna szimbóluma, kiábrázolója…”
Egy gyulai monda szerint egy asszony éppen a színben szedte a tojásokat, amikor Jézus feltámadásának hírét meghallotta. A kötőjébe rakott tojással sietett a szomszédba, ahol a hírt kételkedve fogadták: úgy támadt ő fel, mint ahogy a piros a tojás a kötődben.
Erre a hírhozó asszony a kötőjébe nézett, és csodálkozva látta, hogy minden tojás megpirosodott. Ennek emlékezetére festenék a tojást húsvétra.
A körmendiek úgy tudják, hogy mikor Jézust keresztre feszítették, odament egy asszony, aki kosarában tojást vitt. Letette és elkezdett imádkozni. Egyszer csak egy csöpp vér csöppent az egyik tojásra és megpirosodott tőle. Ezért festik pirosra a tojást húsvétkor.
Bod Péter kitér a dióra is, mint a karácsonyi és húsvéti ünnepkörök jellegzetes eledelére. A dió egyértékű az értékes belső rész, a rejtett lényeg, a bölcsesség jelentésével. Csak fáradozás árán érhető el.
Keresztény felfogásban a külső zöld burok Krisztus teste, a csonthéj a kereszt fája, a dióbél pedig maga az isteni lényeg. A magyar néphagyományban szintén a dió Krisztus-jelkép. A néphit szerint a dió az anyja méhében, majd a sziklasírban rejtőzködő Megváltóra utal, ezért mind karácsonykor, mind húsvétkor fontos eledel.
A húsvéthoz szorosan kötődik a bárány és annak feláldozása, a keresztény felfogás a megváltás és a visszanyert ártatlanság jelképét látja benne. A bárányhús elfogyasztásán túl a bárány vérének is különleges szerep jutott. Az áldozati bárány vérébe mártott izsópköteggel kenték meg az ajtófélfát és a szemöldökfát, hogy az így megillatosított és vérrel megjelölt ház a megszentelés pecsétjét hordja magán.
Ne feledkezzünk meg az életet jelképező kenyérről sem. Szakrális jelentősége őskori eredetű. A búzakalász és a kenyér az átváltozás és az új élet szimbólumai, az ótestamentumban egyenértékű az isteni gondviseléssel.
A zsidóknál a kovásztalan kenyér a húsvéthoz kötődik, a pászka egyszerre jelképezi a nélkülözés ínségét, a megtisztulás előkészületét, és az ősökre való emlékezést. Az Utolsó vacsoránál Jézus a kenyeret kereszten való áldozatának jelképéül használta: ez az örök élet megszentelt kenyere.
Végezetül a kenyérhez kapcsolódva emlékezzünk Szt. Ágoston prédikációjára, melyben így szól a neofitákhoz: „Ebben a kenyérben jelenik meg, hogyan kell szeretnetek egymást. Talán egyetlen magból készült ez a kenyér? Nem inkább sok búzaszemből? De mielőtt kenyérré lettek volna, elválasztották azokat egymástól, s megőrölték őket. Mert ha nem őrlik meg a búzát és nem vegyítik vízzel, soha nem lesz kenyérré … De tűz nélkül nincs kenyér. Mit jelent a tűz? Ez a karizma, mert a tűz olaja a Szentlélek szakramentuma”
A tűz
Bálint Sándor Karácsony, húsvét, pünkösd című, néphagyományokkal foglalkozó könyvében olvashatunk az ősegyház korából ismert szokásról, amikor a nagyhét három utolsó napján Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat és csak a föltámadás ünnepére gyújtották meg újra.
A nagyszombati tűzszentelés a tél, a sötétség elégetésének kultuszával állt kapcsolatban. Az egyházi szimbolikában a kialvó, majd újra fellángoló tűz jelképezi Krisztust. A gyertyát megszentelt tűz lángjánál gyújtották meg – ez lehetett pár szál tavaly szentelt barka, de Göcsej környékén a ministráns gyerekek összeszedték a temető korhadt keresztjeit és az azokból hasított darabok lettek a megszentelt tűz eszközei.
Több magyarlakta területen barokk kori gyertyatartók kerültek a templomok oltáraira, gazdagabb házak asztalaira. Akik megengedhették maguknak, azok új gyertyát gyújtottak, a régi, a csonkos gyertyák a téllel együtt félre lettek téve.
A 18. század végéről (1792) jegyezte föl a hazánkban járó Seipp Kristóf, hogy Pestbudán, nagyszombaton a templomok kapui előtt famáglyát gyújtanak. Amikor a fa szénné égett, jött a pap kíséretével, és az izzó faszenet szenteltvízzel hintette meg. Az emberek a széndarabokat széthordták, hazavitték, mert úgy hitték, nem üt a villám olyan házba, ahol ilyen faszenet őriznek. Aztán megszentelt szenet dobtak a kályhákba, amin a húsvéti étel készült.
Megtisztult testre és lélekre vágytak az emberek is, ahogy Krisztus is új élettel telt feltámadásában. Ehhez a tisztasághoz tiszta ruha, tiszta étel, tiszta ház dukált (egyes házakban még a sörpögetést is harangzúgás idejében végezték húsvétszombaton, mert úgy minden bogár és légy kirepült a házból), s tiszta lélek.
Az ünnepélyességet megélni tanították az anyák és apák a gyermekeiknek. Ezek a gyermekek úgy nőttek fel, hogy a szokások betartása egyfajta rendet teremtett az életükben. Elképzelhetetlennek tartották felcserélni még a vasárnapi, szombati szokásokat is a hétköznapiakkal, nem beszélve egy nagyobb ünnep szokásairól. Ezek olyan erős üzenetek és jelképek voltak, amik mellett generációk nőttek fel, és megerősítették őket.
Baudelaire szavait újból idézve: „Jelképek erdején át visz az ember útja”. Talán mert ez az út tanította az ember fiát igazán élni.
Írásunkhoz a Nádasdy Ferenc Múzeum Sárvár személyesen című állandó kiállításán megtekinthető Krisztus korpuszt választottuk illusztrációnak (ltsz. NFM HuT 72.33).
múzeumpedagógus
Ami unalmas, az nincs is.
molnar.andrea@nadasdymuzeum.hu
Fegyvergyűjteményünk első nagyobb egysége mintegy hat évtizeddel ezelőtt került az intézmény kezelésébe. Az egyes darabok a csaták világa mellett a mindennapokra is rávilágítanak. Most egy ilyen tárggyal ismerkedhetünk meg.
Főúri vadászat…Minden új év lehetőséget ad arra, hogy újrakezdjük a tavaly abbahagyott fogyókúrát. Hirdetések árasztanak el minket, rengetek módszert ajánlanak nekünk. Megnéztük, mi volt a helyzet ezzel kapcsolatban egy évszázaddal ezelőtt.
Mínuszok…Mi volt előbb: a nyuszi vagy a tojás? A válasz egyszerű: a tojás. Ez az ellipszis alakú, egyik végén kerekebb, a másik végén csúcsosabb forma világokat teremtett. A húsvéti ünnepkör nem létezhetne nélküle.
Jelképek erdeje…Miközben a diósgyőri Lenin Kohászati Művekben öntötték a szovjet címert, addig a kisboltok, bazárok néhány forintért Kossuth-címereket árultak. A sárvári múzeum gyűjteményében több mint száz ilyen kitűző található, műanyag, réz, porcelán, sőt csontból készült is. Az 1956 októberi forradalom egyik jelképe lett a Kossuth-címer.
Kossuth-címerek a forradalombanFegyvergyűjteményünk egyik érdekes darabja egy buzogány, melyet formai jegyei alapján tudunk meghatározni. Egykori tulajdonosáról sajnos nem tudunk semmit, mégis érdekes. A korabeli források is gyakran említik ezt a fegyvertípust.
Vasfegyver...Iparművészeti gyűjteményünk két remek darabja egybe tartozik. Egy tekerőlanton játszó nő és egy gitározó férfi rendkívül mozgalmas figurái. A porcelánokat Meissenben készítette Friedrich Elias Meyer a 18. század közepén.
Porcelánremekek…
Ezért is küldünk hírlevelet jelenleg 15747 embernek.
Ha érdekel a történelem, a Nádasdyak élete, a huszárok vagy csak bepillantanál egy múzeum mindennapi életébe, érdemes egy kattintással feliratkozni hírlevelünkre.