A fák és a múzeumok titkos élete
2019.06.12
Az erdő az erdő. A múzeum az múzeum. Mégis sok közös van köztük, holott az egyik egy élő ökoszisztéma, a másik pedig csupán egy név. Csupán egy név? Vagy annál több? Vajon mitől lesz egy tulajdonnévből jóval több, mint egy göcsörtös fa?
A szabadságra mindenki a maga módján készül. Egy azonban a legnagyobb valószínűséggel közös, mégpedig a tervezés. Hetekkel később sokszor inkább álmodozásról beszélünk, mint egy átgondolt tervről, mégis minden nagyon jó volt. Igaz, szinte minden másképp alakult, de ezért lett emlékezetes az a pár nap, egy hét, óh, tíz nap!
Éves szabadságomra készülve én is terveztem, mégpedig sok embertársamhoz hasonlóan, azt, hogy elolvasok néhány eddig csak félretett könyvet. Nagyjából tartom is magam ehhez. Én az egyszerre több könyvet olvasók táborába tartozom. Csupán arra ügyelek, hogy a műfajok ne keveredjenek.
Regényből egy török szerző, Iskender Pala Halál Babilonban, szerelem Isztanbulban című regényét. A menedzserirodalom széles választékából korunk egyik, az intézmények, így a kulturális intézmények számára is fontos kihívást jelentő kérdésről egy klasszikus újragondolását hozó Miles Young könyvet, címe Ogilvy a reklámról a digitális korban. Harmadik könyv a szaktudomány körébe vezet. Aczél Zsolt monográfiájában (A látható könyvtár. A palatiumi Apollo-könyvtár és a római irodalmi élet) a könyvtártörténet izgalmas kezdeteit mutatja be és helyezi új megvilágításba. Számomra különösen izgalmas és érdekes a könyvtárak szerepének megváltozásával kapcsolatos gondolatok, a berendezés, a rendezettség, a tér és a szövegek rendezettségének filológiai pontosságú vizsgálata.
Szintén szabadságterveim közé tartozik a jó kritikával fogadott A fák titkos élete című könyv elolvasása Peter Wohlleben tollából. Amikor levettem a polcról, egyből eszembe jutott, ha a fáknak van rejtett, alig elmondott (ismert) élete, akkor a múzeumoknak is lehet. Míg az erdész a saját munkáját, így munkakörnyezetét ismeri és létezését veszi természetesnek, addig egy muzeológus a múzeumra tekint hasonlóan. Ugyanakkor ebből a természetességből az is következik, hogy észre sem vesszük, mi vesz körül minket, nem reflektálunk a különféle jelenségekre. Mikor tudatosan rátekintünk saját intézményünkre, munkahelyünkre, nemcsak az erdészek és a muzeológusok, észrevesszük a sok csodát, a változatosságot. Egy érdekes világot fedezhetünk fel, mely feltárja titkait.
Miközben olvasok, ez alól még a regények sem mindig kivételek, jegyzeteket készítek, fecnikre, kis lapokra írt apróbetűs gondolatok, idézetek, kérdések, hosszabb-rövidebb válaszok. Így van ez a szóban forgó könyvvel is. Eredetileg azt terveztem, hogy az egész könyvet átolvasva írok egy blogot jegyzeteimből, de már az első másfél fejezet elolvasása után látszik, hogy az túl hosszú lenne, talán még egy könyvet is kitenne. Ezért úgy döntöttem, hogy olvasónapló írásába kezdek. A fák kapcsán a múzeumról. És a titokról.
Ne számítsanak leleplezésre, szaftos gondolatokra. Itt a titok nem erről szól, jóval inkább a hétköznapi életről, örömökről és kihívásokról. Egyszóval rólunk, emberekről. Még akkor is, ha egymástól független dolgokról, konkrétan egy ökoszisztémáról és egy kulturális intézményről, egy közgyűjteményről beszélünk.
Az erdő nem múzeum, a múzeum nem erdő, mégis sok párhuzamot és metszetet találunk a kettő között. Mint ahogy találnánk más jelenségek között is, de az élet engem mégiscsak egy kulturális intézményhez vezetett, így azt ismerem és szeretem annyira, hogy gondolataimat bátran megosztom vele kapcsolatban.
A látókör beszűkül, hogy tágabb összefüggéseket vegyünk észre
Azt írja Wohlleben, hogy sokáig észre sem vette az erdőt. Nem látta annak a lényegét. A fákra termelési adatként tekintett. Termékek, melyek a fűrésztelepek alapanyagát biztosítják. Mihelyt azonban tudatosan közeledett felé, észrevette jelenlétét, feltárult előtte az erdő.
A múzeummal, és persze sok minden mással is, hasonlóképp vagyunk, egyetlen szemüvegen, saját megközelítésünkben látjuk csak. Így el is veszítjük annak lehetőségét, hogy valóban megértsük.
A történész, a régész, a természettudós saját gyűjteményét látja, annak egyes tárgyait, fizikai jellemzőket, tárgyak közti összefüggéseket. A restaurátor kijavításra váró műtárgyakat, melyeket az öröklétnek akar átmenteni. A múzeumpedagógus, a közönségkapcsolati munkatárs programokban gondolkodik, foglalkozásokat, előadásokat, koncerteket szervez. Mindezek azonban nem adják ki az egészet.
Minden múzeumi szakma képviselője a maga területén kiválóságra törekszik, a másikra azonban furcsa, idegen lényként tekint. Számtalan beszélgetésen vagyok túl, melyek alapján, ha némiképp általánosításról is van szó, mégis az a benyomásom, hogy értetlenül néznek egymásra az egyes munkakörök képviselői. Biztos vagyok benne, hogy ez nem csak a múzeumokra jellemző.
A múzeumok esetében sem engedhetjük meg a beszűkülést, a rajtunk kívüli tevékenységek figyelmen kívül hagyását. Sokszor téves elképzelésekkel fordulunk oda a másikhoz, ami a megismerésnek, a másik feladatának megértésének a legnagyobb akadálya. A múzeum egy összetett intézmény, melyben a feladatok és így azok végzői nem hierarchikusan épülnek egymásra, hanem egymásba kapcsolódó körökként. Ha ezt az értelmezést fogadjuk el, egy olyan múzeum részese lehetünk, mely nemcsak saját belső környezetére, feladatrendszerére nyitott, hanem a külső világra is. Lássuk be, hogy
Általában arról szoktunk szót ejteni, hogy a muzeológiai munka részeként a gondjainkra bízott gyűjtemények feldolgozásához rendelkezzünk a legfrissebb ismeretekkel. A folyamatos tanulás azonban tekintsen túl a gondjainkra bízott gyűjtemény feldolgozásához szükséges szakismereteken. Ismerjük meg a változatos múzeumi munka többi elemét is.
A múzeum gyűjt, megőriz, feldolgoz és közvetít, bemutat. Minden területnek hatalmas irodalma van, melyek ismerete természetesen irreális elvárás lenne, de időről időre tartsunk megbeszéléseket, olvassunk bele a másik szakterület friss irodalmába. Higgyék el, egy új világ tárul fel. Ha éppen, kedves Olvasó, nem múzeumban dolgozik, akkor is vegyen ki egy könyvet a könyvtárból a témával kapcsolatban. Meglátja, milyen izgalmas világ tárul fel Ön előtt.
Aki a tárgyak feldolgozásával foglalkozik, ismerje a kiállítás elveivel, új szemléletmódjaival foglalkozó gondolatokat, de a pedagógia és akár a turizmus témakörével foglalkozó új eredményeket, megfontolásokat szintén. És ez fordítva is igaz. A közönségkapcsolati munkatárs ne feledkezzen meg a klasszikus múzeumi szakterületek ismeretéről.
A legalkalmasabb és a legideálisabb a folyamatos konzultáció, nemcsak meghatározott témakörök szerint szervezett témanapokon, hanem a mindennapi munkában.
A másik feladatának, kérdésfeltevéseinek és válaszainak ismerete segíti a megfelelő kompromisszumok megkötését. Ha egy szempontra figyelünk, az valóban beszűküléshez vezet, egy olyan bezárkózáshoz, mely intézményünk jövőjét veszélyezteti.
A göcsörtös fa is a természet része
Szerzőnk, Wohlleben számára meghatározó élmény volt, amikor egy túravezetés során felfigyelt arra, hogy a turisták mennyire rajongtak egy göcsörtös fáért. Ami az erdész számára selejtet jelentett, abban a túrázó teljesen mást látott.
Már az önreflexiót izgalmasnak találtam. Azt, hogy egy szakember nem elutasította a turisták reagálását, hanem elgondolkodott azon. Egyrészt rájött a nézőpontok sokféleségére, ami természetesen, nem jelentett komoly erőfeszítést. Az már viszont komoly teljesítmény, hogy saját szakmájára és helyzetére, munkájára vonatkoztatta mindezt. Röviden, levonta a tanulságot. Folyamatosan érdemes figyelni másokra. A munkatársakon kívül még sok mindenki másra. A túrák sora, a mindennapi rutin a tárgyak feldolgozásától a restauráláson át a kiállítás készítéséig innentől kezdve más megvilágításba kerül. Felfedező utakká válnak.
Fontos a letérés a megszokott útvonalakból, a kilépés a sokat ismételt tevékenységekből. Saját magamon tapasztalom, hogy igyekszem a tárlatvezetések során valami mást mondani, mint előző alkalommal. Igazi kihívásról van szó, hiszen a tárgyak az állandó kiállításokban nem változnak, a téma felépítése sem jelent változatosságot. Mégis igazi kihívásnak érzem, hogy másképp közelítsek mondjuk két egymást követő csoport esetében.
Ami ehhez kell, nem más, mint folyamatos képzés és koncentrálás. A képzés segít abban, hogy új és újabb megközelítések lehetőségét lássuk meg. A koncentrálás pedig segít az új ismeretek beépítésében és továbbadásában.
Az új ismeretek alkalmazása magában hordozza az újabb és újabb felfedezéseket. Amikor egy tárgyat feldolgozunk, rutinok alapján járunk el. Megmérjük, megfigyeljük, leírjuk, majd elhelyezzük egy sémába. A tanulmányoknak vannak kötelező elemei, szakirodalmi áttekintés, a téma kifejtése, összefoglalás. Sokszor azonban mégis hiányzik valami, egy apró megfigyelés, ami eltér az általánostól. Egy izgalmas megjegyzés, egy gondolatsor, ami az én fejemben aztán tovább dolgozik.
Én nagyon szeretem hallgatni a munkatársaimat, mert más szempontokat érvényesítenek például a tárlatvezetések során. Vagy éppen egy múzeumi előadáson. Sok mindent tudok abból, amit mondanak, de máshová helyezik a hangsúlyokat. Mást látnak fontosnak.
Ha több ilyen szempontot megismerünk és az elutasítás helyett inkább megfontoljuk azokat, másképp nézünk a műtárgyakra, a kiállításokra és a saját munkánkra is. És a másik munkájára. Látjuk annak a helyét, a szerepét az intézményben, illetve a múzeumi szakmában.
A vendégekkel folytatott kommunikáció, beszélgetés pedig olyan új meglátásokat hozhat, melyek segítségével akár új témákat találhatunk, új kiállításokat hozhatunk létre. Ugyanoda jutottunk, mint az előző részben. Legyünk nyitottak. És felismerjük, hogy a múzeum az erdőhöz hasonlóan sokkal összetettebb, gazdagabb, mint azt hétköznapjaink során végzett munkánk láttatni engedi.
Több mint tíz éve éreztem ezt először. Akkor rendeztem első önálló kiállításomat. Fantasztikus érzés volt, megéreztem, mennyi lehetőség van a munkámban. Ismereteket gyűjtök össze, rágom meg és adom tovább. Fontos a tartalom, de fontos a forma is. Tudatosan kerestem az olyan írásokat, melyek arról szóltak, milyen hosszúak legyenek a sorok, a kiállítási szövegek. Átéreztem, hogy mit jelent, amikor a kiállítás nézője, a látogató, a vendég számít rám. A megértésben, az agyoncsépelt és emiatt sokszor félreértett élmény megszerzésében.
A göcsörtös fa, egy törött porceláncsésze, egy kopottas kard mind alkalom arra, hogy elmondjunk valamit. Múzeumban dolgozunk, ismeretekkel gazdagodunk és gazdagítunk. Ahhoz, hogy ezt jól csináljuk, ahhoz el kell hagynunk saját irodánkat. Ahogy ezt egy korábbi blogban mondtam, fel a bakanccsal és irány a dzsungel. Mert a selejt néha izgalmasabb, mint bármi más.
Másfél fejezet a fák titkos életéről szóló könyvből megerősít saját tapasztalatomban, hogy a sok kihívást jelentő korunkban kulcsfogalommá vált a nyitottság. Egy olyan képességről van szó, mely fontos nemcsak a múzeumok, hanem általában a kulturális intézmények számára.
Természetesen nem a múzeum lesz nyitott, nem a kulturális központ. Ez csupán egy név, ami munkatársai és az intézménnyel kapcsolatba kerülők rendkívül változatos közössége révén lesz A MÚZEUM.
És meglátjuk a szépet abban a bizonyos göcsörtös fában.