A barangolás művészete

Tudta, hogy a magyar munka szó szláv eredetű? Igen, de érdekesebb eredeti jelentése. Nem aktív cselekvést, dolgos kézzel végzett tevékenységet jelentett, épp ellenkezőleg annyit tett, mint ’kín, gyötrelem’. A magyar jelentésről az etimológiai szótár azt írja, hogy a jelentésváltozást „társadalomtörténeti okok magyarázzák”. Egyszóval dolgozni inkább kemény, fáradságos dolog volt. Mások is így gondolták, a németek és a franciák például. A német Arbeit a középfelnémet arebeitből magyarázható, jelentése ’fáradság, vesződség’. A francia travail pedig karokból álló kínzóeszközt jelölő tripalium kifejezésből származik.

Ez a kis etimológiai megjegyzés már egyfajta barangolásként értelmezhető. Míg mindezt azonban a tudomány eszközeivel a szakértők kiderítették, sok munkaóra eltelt. Egy ilyen bekezdés mögött számos tudós áll, akik összegyűjtötték az adatokat, lexikonba, szótárakba rendszerezték azokat. Mások megvizsgálták a rengeteg lexikai egységet, szabályszerűségeket állapítottak meg, majd léptek tovább. Tanulmányok, monográfiák sora tisztázta a kérdést.

Természetesen mindez némi túlzás, de nagyjából mégis így történt. Ahhoz, hogy bármit állítsunk, megfigyeléseken, szabályszerűségek felismerésén, furcsaságok megértésén keresztül vezet az út. Nehéz feladat, de valójában szép, mert hozzátesz valamit a világunkhoz. Ez a valami néha nagyon nagy dolog, néha meg csupán egy kis újabb adat.

Egyszóval barangoljunk egy kicsit. Mi ezen a héten, ragaszkodva egy általunk létrehozott hagyományhoz, a szabadságunkat töltjük a Balaton északi partján. Nyáron a sárvári várban szervezzük munkatársainkkal a nyári programokat, most pedig egy hetet pihenünk. Aktívan. Nem kínnal, gyötrelemmel, hanem lazán, felszabadultan, szabadságon szabadsággal. Kirándulunk többek közt, elmegyünk ide-oda, megnézünk ezt-azt és eszünkbe jut miegymás, de a múzeum mindenképp. Mintha nem tudnánk élni nélküle. Valóban nem. De nem is akarunk.

Induljunk egy kis barangolásra és bukkanjunk rá néhány tanulságra. 

Tapolcától alig tíz kilométerre, kacskaringós utakon található Káptalantóti. A táj gyönyörű. A falu nyüzsög. A parkolás könnyen megy, kialakított és fizetős helyek várják a vendégeket. Van azonban lehetőség díjmentes parkolásra is. Mindezt csupán a hét egy napján vasárnap tapasztalhatjuk, amikor kinyit a piac.

Káptalantóti határában néhány hektárnyi területen a természet ölelésében pultok, bódék, mindenféle árusítóhelyek várják a jószemű vásárlókat. Itt mindenki megtalálja azt, amit nem is keres. Ha nem vásárolunk semmit sem, ami szinte lehetetlen, a bolyongás már önmagában élmény. Nincs kijelölt útirány, magunk döntünk, merre indulunk tovább. A múzeumban ez egy kicsit másképp van, de erről később.

Hol régiségeket, hol a legfinomabb sajtokat találjuk. Kóstolhatunk bort, vehetünk hentesárút, ihatunk finom kávét. Bakelitlemezek, friss fűszerek, szappanok, zománcos tálak, mangalica kolbász, üveggyűrű, megsárgult fényképek, rétes, málnaszörp, rég nem talált regény, kopott bútordarab.

Vettünk zöldpaprikát, paradicsomot és egyéb zöldségeket. Egy üveg olaszrizling bort. A sajtot most máshol szereztük be, a dió pedig a nyaraló kertjében kézközelben van. Minden alkalommal egy vagy két könyvet is veszünk, az árus már megismer minket, nem is kell alkudnunk, kedvező árat hallunk tőle. Egyszer azt mondta egy nagyobb alku után: Rendben, csak forgalom legyen!

Mostani beszerzésünk Szikszai György Pozsonyban és Pesten 1830-ban megjelent imádságai, illetve Weis István A mai magyar társadalom című könyve. Témagyanús, hogy a két munka megjelenési ideje közt épp száz év telt el. Szikszai imádságra szólít fel, mely minden élethelyzetben segít. Az egyik a remény, a másik a látlelet. Mindkettőre szükség van.

A neten nem sokat találunk a káptalantóti vásárról, mégis minden vasárnap ki lehet tenni a megtelt táblát. Biztosan rátalálnék valahol a piac kezdő lépéseire, mikor és hol indult. Egy dátum, a 2007 biztos fogódzónak tűnik, de a lényeg máshol van.  A piacot azért ismerjük, mert ismerőseinktől, barátainktól hallottunk róla. Ők mondták, menjünk el, mert tetszeni fog. Tudták, szeretjük az ilyesmit.

Felesleges is tovább ragozni. A szájpropagandánál nincs jobb, szokták mondani. Én nem tartozom közéjük, üzleti tervet nem építenék rá. Ha kibővítjük azonban a mai közösségi média és egyéb megosztási lehetőségekkel, hasznos segítség lehet. Egy fénykép a facebookon, az instagramon, a google fotóknál sokat segít.

Vegyük rá vendégeinket, fotózzanak és természetesen osszák meg. Bízzunk magunkban és az intézményünkben. A szépet veszik észre általában, nem a hibát. Van benne pszichológia is, azt szeretnénk másokkal tudatni a legtöbb esetben, hogy jól érezzük magunkat. Kétségeinket, bánatainkat inkább családunk legszűkebb körével beszéljük meg. És ez így van jól.

Hogyan vegyük rá látogatóinkat? Kérjük meg őket. Kezdjük egy állítással, lehet egy kicsit személyes, majd tegyünk bele egy csavart.

Állítás. Első változat.

A Nádasdy Ferenc Múzeumban a fotózás díjmentes.

Szörnyű! Hivatalos, tényt közöl és ennyi. Semmi személyes.

Állítás. Második változat.

Kedves Vendégünk! Úgy gondoltuk, hogy a fotózásért nem kérünk pénzt, cserébe viszont szeretnénk kérni, ossza meg felvételeit.

Ez se nagyon meggyőző, bonyolult, ráadásul elég átlátszó.

Látszik, hogy egy apró ötlet is átgondolást igényel. Sőt érdemes megfontolni, mit miért, hiszen számolni ne felejtsünk el, vajon a jegybevételcsökkenést mivel ellensúlyozzuk. A közösségi médiamegjelenéssel? Vagy a személyes ajánlások számának növekedésével? Meglátjuk, munkatársaimmal átbeszélem és majd beszámolok róla, mire is jutottunk.

Ha Ön múzeumban dolgozik, kedves Olvasó, javaslom, vesse fel a témát munkatársai körében és legyenek az elsők, akik ezt megcsinálják.

A káptalantóti barangolás utáni nap Keszthely, könyvvásárlás, kávézás, kutyusnak jutalomfalat és séta a kastélykertben. Nyugalmas nap, nem mintha a többi feszültségekkel teli lenne.

Kedd délután netes keresés, hová menjünk, ahol még nem voltunk az elmúlt években. Két találat, az egyik Szentbékkála, a másik Szentantalfa.

Indulás, Révfülöpnél a mólóhoz vezető útnál jobbra fordulunk Kővágóörs, majd Köveskál felé. Az út hagyományosan hangulatos. Mindig hasonlítgatjuk, mert úgy érezzük, önmagában nem lenne elég, a másik emeli fel egy szintre. Mondjuk is, mintha Provence lenne. Nem tudom, milyen az, nem voltam még ott, csak már annyiszor hallottam, hogy elhiszem. Remélem, amikor majd a Provence-i tájakon autózom, azt mondom, mintha a Balaton Felvidék lenne.

Kacskaringós utak, a hegyoldalakon a pincék fehér falai ragadják magukhoz a tekintetet. Először jobbra, aztán balra. Látszik, hogy Szentbékkála is benne van a balatoni forgalomban, hangulatos porták.

Eszembe jut, amikor a nagymamánál voltam minden nyáron Regölyben, Tolna megyében több mint három évtizeddel ezelőtt, a hangulatot nem a zománcos edények adták, meg a kerámiadíszek. Sőt talán nem is hangulatot adtak, hanem egy érzést. Az, hogy otthon vagyok.

Mami kék köténye, madzagját, persze kék, először hátravitte, majd ott egymásba fonta és végül elől megkötötte masnira. Ezt a kék kötényt öleltem mamistól, amikor augusztus utolsó napján eljöttünk, mert kezdődött az iskola. Életem meghatározó hónapjai és évei voltak ezek.

Amikor a zománcos, kerámiaedényes, fűszeres díszleteket meglátom, eszembe jut Regöly, mint most. Tudom, hogy ez más, mégis jó érzés. Megmagyarázhatatlan, és bármit is teszünk, leírhatatlan. Emlékképek törnek elő, vihar után a kertben, a nagy nevetések (Teri mami nagy nevető és nagy nevettető volt), a jól laktál-e, kisunokám kérdések vasárnap délben. Persze, hogy nem. És levágtunk még egy kacsát.

Egy zománcos edény a bejárati kapunál, vagy egy finom kolbász a piacon – kapuk saját életünk emlékeihez. A forráshoz vezető utak.

A múzeumi látogatások is hozhatnak ilyen élményt. Amikor tárlatvezetést tartunk, sokszor halljuk, nekünk is volt ilyen óránk. Vagy a gyerekek mikor bekiabálják, a papámnak van sok szablyája. Számtalan kapcsolódási pont, ami közel hoz.

Ezért van az, amikor elmegyünk egy kastélyba, ott sem az ötvenes évek szocialista realista képekre vagyunk kíváncsiak, hanem valami nyomra a régi életből. Valami hangulatra, mely néha csak hangulat marad, máskor azonban történeteket, emlékeket hoz felszínre.

Történeti távlatban nézve a sárvári múzeum szalonsora is épít erre. Régen a termekben, mivel máshol nem volt hely, modern kiállítások voltak. A Nádasdy-vár felújítása (1978) után azonban megváltozott a helyzet. A szalonsor freskói, a bútorok, a porcelánok, a kályhák ha nem is a teljességet, de egy részletet, egy elképzelést felidéznek vendégeinknek. Ilyen lehetett régen. És már jönnek a saját emlékek. Jé, mi is ilyen szőnyegen játszottunk. Vagy, nálunk teljesen más volt, nem is tudtam és még sokféle gondolat.

Nem kellenek hatalmas ismertető táblák (azt másképp oldjuk meg, kiállításvezetővel), elég a szőnyeg, a komód, a festmény, az asztal, a kályhaszekrény és már érezzük, ahogy egy egyetemi társam mondta ekkor, a régi idők leheletét.

Szóval Szentbékkála. Szép épületek, hangulatok, de most nem állunk meg, pedig sok csábító dolog van, hanem a falun túl megyünk. Egy stációsor mentén vezet az út, be az erdőbe, könnyen teljesíthető, majd a végén jobbra. Semmi nem mutat arra, hogy itt egy természeti csoda vár ránk. És a nyugalom.

Kőtenger. Mint a szavak eredetének megfejtéséhez, a természeti jelenségek magyarázatához is sok-sok ember szaktudására, a tudás felhalmozására és alkalmazására volt szükség.

Kövek nőnek ki a fűből. Egyetlen tábla elég, hogy elmondja a lényeget. Réges régen a Pannon-tenger partjai voltak itt. Hatalmas vízfelületet képzeljünk el, melynek maradványa az Aral-tó és a Kaszpi-tenger. Itt a homokos tengerparton alakultak ki a most látható kövek, amikor a homok cementálódott, majd a szél megtette a munkáját, amikor a víz visszahúzódott.

Ma nyugodtan sétálhatunk a kőtömbök közt. Kisebb utakat találhatunk, de mi magunk is kereshetünk új ösvényeket. Felmászhatunk a sziklákra, fényképeszkedhetünk, röviden a legteljesebb nyugalomban érezhetjük magunkat. Nem kell ennél több.

Persze mindenről egy kicsit eszembe jut újra a múzeum. Ott mennyi információt szeretnénk átadni, pedig néha a kevés is elég, magukért beszélnek a tárgyak. Mint nálunk az említett szalonsor.

A másik az a bizonyos sormenedzsment. Rejtélyes fogalom, máshol is megjelenik (légiirányítás), általában azt értjük alatta a múzeumban, hogy a vendéget ne hagyjuk magára. Tudja, merre menjen, ha várakoznia kell, mondjuk a pénztárnál vagy a mosdónál, akkor se unatkozzon. A kiállításban pedig induljon el ott, ahol mi szeretnénk és haladjon, amerre a nyíl mutatja.

Az elgondolás mögött a múzeumok tudásátadási vágya áll, amiből következik, hogy van egy alaptudás, amire mi építünk. Most egy komoly leegyszerűsítést alkalmazok, de a lényeg nagyjából ez. Bemenetel (input) – múzeum – eredmény (output). És mindenki elégedett, persze, ha a megfelelő sorrendben halad a vendég.

Évek óta foglalkoztat és másokat sem hagy hidegen egy körülmény, mégpedig, hogy nem vagyunk egyformák és nem vagyunk mindenben képzettek. Ez ilyen egyszerű, de sok minden következik ebből.

A múzeumoknak általában a legszélesebb közönségigényt kell kielégíteni (egy másik alkalommal erről mindenképp szeretnék szólni, mert mellbevágó adat, hogy a magyar lakosság több mint negyven százaléka soha nem jár múzeumba, harmada pedig legalább már egy éve elkerülte ezt az intézményt). Viszont aki eljön, más és más érdeklődésű és felkészültségű. A kiállítások tematikájának összeállításánál, a tárlatok konkrét tervezésénél ezt mind figyelembe kell venni.

Vannak azonban általános követelmények. Ilyen például a jól olvasható felirat. Az elvet mi a huszárkiállításban már alkalmaztuk. A betűk száma, a sorok tördelése, a szövegek hossza mind olyan szempont, melyre ha figyelemmel vagyunk, fokozzuk a látogatói élményt és elégedettséget.

A kőtengernél a bolyongás szinte kötelező, de a kiállításokon sem kell mereven ragaszkodni az irányokhoz. Múzeumpedagógiai foglalkozásainkon már mi sem egy lineáris menetet járatunk le a jelentkezőkkel, hanem a felfedezést sugalljuk azzal, hogy a gyerekek az információkat egymástól távoli múzeumi helyeken találják meg. Nem pedig a következő teremben vagy vitrinben.

A tárlatvezetéseink során tapasztaljuk, hogy egy óra bőven elég, a másfél órás vezetés utolsó húsz perce már igencsak fárasztó. Néhány évvel ezelőtt úgy oldottuk ezt meg, hogy egy órát ajánlunk, de végig nézzük az összes kiállítást.

Ma nem így teszünk. Továbbra is az egy óráig tartó tárlatvezetést kínáljuk, de csak a múzeum egy részét, témáját nézzük meg. Az a megfontolás áll emögött, amit el is mondunk, hogy mi itt leszünk évek múlva is, akkor majd a másik részt mutatjuk meg. Mert a múzeumlátogatás ne egyszeri alkalom legyen.

Ez az egy óra tervezett, mégis lazább bolyongás, melynek tematikáját vendégeink választhatják, hiszen van több, sokkal mélyebben beépül a vendégeinkbe. Nem egymás utáni termek sorát tudják le, hanem egy-egy részletet jobban megismernek. Ahogy választják.

Bolyongás a piacon, a kőtengerben vagy a múzeumban, a tudomány világában. Mindegyik a felfedezésről, a felfedezés öröméről, a megismerés szabadságáról szól hasonló filozófiával, ne éljünk nagy szavakkal, mondjuk úgy, céllal. Ma ugyanis már a piac, a természetjárás, a múzeumi látogatás nem a vásárlásról, a természetszeretetről, az ismeretszerzésről szól csupán, hanem az élményről. Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk célközönségünkhöz, adjunk neki élményt. Vonjuk be, tegyük részesévé a folyamatnak. Ha ezt megtesszük, érzelmileg hozzuk közelebb vendégünket és rávesszük arra, térjen be hozzánk máskor is. Mint ahogy rávettek minket, hogy nézzünk be a piacra, vagy tegyünk egy sétát a kőtengerben. Jó volt! Mint egy jó regény.

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!

2025. April 30. Wednesday 18:00 óra

Előadás