Kulcsszavak: 1956, díszterem, Egressy Béni, első világháború, fürdőpohár, fegyver, Friedrich Egerman, Géczi János, húsvéti tojás, helytörténet, Horthy Miklós, kávéskészlet, Nádasdy család, oklevél, pecsétnyomó, pisztoly, Sárvár, söröskupa, szablya, szikvizes palack, vetőláda, összes tárgy
Kattintson a kiválasztott kulcszóra!
17. századi dragonyos szablya
Gazdag fegyvergyűjteményünk egyik éke ez a támadófegyver, amely a Belitska-Scholtz-gyűjtemény darabjaként 1962-ben vásárlás útján került a Nádasdy Ferenc Múzeum birtokába.
A szablya egyélű, enyhén ívelt pengével rendelkezik, amelynek egyik oldalán alig olvasható arab feliratú réz csiszárjegy látható. Fokéle határozottan ugrik ki. A pengén több párhuzamos mélyedés fut végig. Szív alakú szúrólapja domborított levélornamentikával díszített, dragonyos típusú markolata rézsodronnyal huzagolt. Hengeres vasból készült a keresztvasa, amely egyik oldalon a penge felé visszahajlik és gombban végződik. A másik azonban a markolatgombhoz csatlakozik, és kétágú kézvédőpántot alkot. A szúrólap hátoldalán hárítógyűrűt is találunk.
A szablya egyélű, ívelt pengéjű kardféleség. Hogy szúrásra is alkalmassá váljon, a penge belső ívének alsó egyharmadát is élesre köszörülték, ez kapta a fokél elnevezést. Eleinte a markolat és a penge között egy egyszerű fémpálca képezte a keresztvasat, amely a későbbiek során összetettebbé vált. A markolatgomb nemcsak a kéz megtámasztására szolgált, de a fegyver kiegyensúlyozását is biztosította.
A szablya alapvetően vágásra használt harci eszköz, amelyet a keleti népek terjesztettek el nyugaton is. Maga a szó eredete számos kutató szerint is magyar eredetű.
A honfoglaló magyarok szablyája még enyhén ívelt volt, de egyes darabjainak gazdag díszítése árulkodik az ötvösmesterek szakértelméről. Az államalapítást követő időkben ez a fegyver eltűnt a magyarok kezéből, ha találtak is ilyen leleteket, az a besenyőkhöz és a kunokhoz köthető. A későbbiekben – főként a betelepült keleti népek hatására – a magyar lovasság is használni kezdte, állítólag már Nagy Lajos itáliai hadjáratába is fel voltak szerelve ezzel.
A 15. századtól török hatásra jelentősen elterjedt a szablya a magyar fegyvereseknél, de már nem ugyanaz a típus, mint a honfoglalóknál. Ekkor a penge íveltsége határozottabb lett, a markolat pedig a 17. századtól egyre összetettebbé vált. Előbb a markolatkupakot és a keresztvasat egy lánc kötötte össze, és akadályozta meg a fegyver elvesztését, a későbbiekben ezt egy fémpánt váltotta fel.
A jellegzetes magyar lovassági fegyvert a 18. században ismerte meg Európa is, amikor a nyugati hadszíntereken harcoló huszáralakulatok átcsábításával létrejöttek az első porosz, orosz, francia, majd angol, sőt amerikai ezredek. Az ekkori szablyák pengéje még viszonylag széles volt, amely a későbbiekben fokozatosan keskenyedett és íveltsége is csökkent. A huszárezredek egészen a második világháborúig használták, a haditechnika fejlődése azonban kiszorította a harci eszközök köréből. Kedveltségét megalapozta, hogy a könnyűfegyverzetű ellenféllel szemben nem kellett páncélt átvágni, ezért pengéje könnyebb lehetett. Egyaránt alkalmas volt szúrásra és vágásra, az ívelt penge pedig lendületesebben tudott lesújtani, és nehezebben hozzáférhető helyeket (pajzs mögötti testrész) is elérhetett. (szg)
Irodalom
Lugosi József – Temesvári Ferenc: Kardok. Budapest, 1988.
Kovács S. Tibor: Huszárfegyverek a 15-17. században. Budapest, 2010.
Temesváry Ferenc: A sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum fegyvergyűjteménye. Budapest, 1980.
A tárgy leltári száma: 74.81.1.
