Keresés a weboldalon

Babszemnyi vitéz vágta le a sokfejű sárkány fejét…

Babszemnyi vitéz vágta le a sokfejű sárkány fejét…

2017.05.16

Pár évtizede többször beszélünk egyensúlyhiányról, trendekről, a társadalom monitorok mögé szorításáról, felelősség vállalás nélküli kommunikációs hatalomról, arc nélküli generációról, félresiklott értékrendről. És megoldás kell, lehetőleg azonnali, különleges operatív csoportokat igénylő.

Az ilyesmire még ember is akad, hogy tanulmányokat írjon az esetekről, felállítsák a felelősségi sorrendet kormányzati, iskolarendben megbújó inkoherenciáról, vagy a családi ház zárt ajtaja mögött burjánzó vészhelyzetről. Végül mindenkinek igaza lesz, és kezdődik az egész elölről, a probléma meghatározásától, mert mikor élveztük mi az életet problémák nélkül? A nyolcvankét éves nagyanyám például úgy mesél ma is a gyermekkoráról, mintha tündérországba született volna, pedig alig hiszem, hogy a 30-as években konc módjára ide-oda rángatott kárpátaljai keskeny földsávon élni varázslatos lett volna. Ica mama azonban mindig azt mondta, hogy régen a lelket is „testként” kezelték. Ha valami fájt, időt kellett adni neki, hogy begyógyuljon. Akkoriban az emberek nem akartak azonnali megoldást találni, mert hittek a tapasztalatban, a bölcsességnek, hogy „mindennek megvan a maga ideje”, és trendek felépítése helyett a szorongást és félelmeket igyekeztek leépíteni önmagukban és gyermekeikben. Nem mintha több idő jutott volna a család tagjainak egymásra. Ha egy háziasszony nagymosáshoz látott, az fél napig is eltartott, és tényleges fizikai munkát jelentett. Négy-öt gyermekre mostak egyszerre, és a fűfolt a nadrágon nem egy pöttyöt jelentett. Ma bedobálom a szennyest a mosógépbe, ultra bigyó-bogyó folteltávolítót hajítok utána, gombot nyomok. Időm, mint a tenger? Dehogy! Mert ha már úgyis mos a masina magában, közben megírok úgy nyolc e-mailt, töltőre dugom a telefonomat. Közben eszembe jut, hogy a gyerek elektronikus naplójára nem néztem rá két napja, és azóta oda is kampófejű szörnyek nőhettek; közben pityeg a Skype, jelez a tv műsoridőzítője. És egyszer csak kiderül, hogy kocsiba kell ülnöm, mert elfogyott a vöröshagyma, és nincs a ház mögött kert, hogy csak kiszaladjak, kirángassak pár fejet a földből, hogy a pörköltbe belekerüljön, ami a pörkölté.

Nincs! Nincs! Nincs! Nincs?

Babszemnyi vitéz vágta le a sokfejű sárkány fejét…

Pont annyira vagyunk bonyolultak, amennyire az ár sodor. És sosem volt még annyiféle módja a kommunikációnak, mint manapság. Egész iparágak épülnek a kommunikációs igényeinkre, szokásokat sajátítunk el, új morális megfontolások és határok születnek, chat-nyelvezet, hangulatjel-rendszerek érzelmi megnyilvánulásokra építve, telefonhoz és internethez köthető illemszabályok alakulnak ki. De míg a pisztoly sosem hibás azért, mert valaki kézbe veszi, úgy a bot és kő sem volt az soha. Mindenki életmódtól, szükségleteitől, terveitől függően dönt arról, szüksége van-e fejlett kommunikációs „fegyverre” az otthonában. És egyáltalán lehet akadálya bárminek is a „több”?

A világon átívelő, frusztrált pszichénket megfejteni kívánó szakemberek mégis azt kérdezik: mi a gond velünk? Az, hogy a kommunikációs forradalom sokadik lépcsőfokán ugrálva sem szentelünk elég időt egymásra? Az, hogy nem mutatjuk meg egymásnak az arcunkat, miközben beszélgetünk a másikkal? Hogy nem arról beszélünk, amiről kell? És miről kell? Túl sokat várunk el egymástól? Túl keveset? 

Tényleg szenzációra van szükség ahhoz, hogy felkeltsük gyerekeink érdeklődését a tanulás, a megismerés iránt? Nincs idő, nincs idő. Nincs idő?

Mindeközben a feladatok száz sárkányfeje alatt egy olyan elcsigázott törzs áll, ami meg akar felelni a háta mögött hagyott történelmi mezőknek, és fel akar készülni az előtte álló hegycsúcsokhoz. Közben okosnak kell lennie, értéktisztelőnek, felvilágosultnak és minden ponton korszerűnek. Csakhogy sárkányunk közben fáradt, mert kicsit több munka jut a lélek „testére”, mint a fizikaira.

Egy pedagógus barátom a minap megjegyezte, hogy a gyerekek sokkal nehezebben fedezik fel a matematika alapvető logikai szabályait, amióta nem szeretnek fára mászni (vagy nem engedjük nekik?). Egyik volt tanárom szerint meg romlik a korosztályok szövegértése, pedig úton-útfélen olvashatnak. A fiadat/lányodat nem érdekli semmi – állítja a szomszéd, a kolléga, a zöldséges. Az sem jut el a gyereked agyáig, ami kötelező, mit akarsz vele még iskolán kívül pluszban megtanítani? – legyint valamelyik kedves ismerősöm.

Gyere, ülj ide mellém

Babszemnyi vitéz vágta le a sokfejű sárkány fejét…

Nem lenne jó megtanulni használni az önmagunk által megteremtett lehetőségeket? Ha már ott van, ha már összegyűjtöttük, feltaláltuk, fejlesztettük, továbbgondoltuk, és hála a technika vívmányainak a kevésbé fontos feladatokat elviekben hátrébb szoríthatjuk. A lehetőség maga a virtuális felhőben lebegő tudáshalmaz: régi, biztos receptek, praktikák, új módszerek tárháza. Az ember beletúr könyékig a saját felhőjébe, és többé-kevésbé sikeresen előrántja belőle azokat az értékeket, amire szüksége van magának, a gyermekeinek. Ilyen ez a mese. Kicsit (régen és talán örökre) rólunk szól mindegyik. És jó az, ha megnézzük a mese animációs változatát a gyerekekkel, de még jobb, ha elolvassuk neki, vagy elvisszük őket egy olyan helyre, ahol a mese valósággá változhat. Ez maga a hídépítés és maga a „fára mászás”. Engedjük, hogy aki mesét hallgat, levonja a saját következtetéseit a történetről, a főhősről, a tanulságról. A képzelet birodalma, a korlátlan lehetőségek országa, a gonosz biztos bűnhődése olyan kapaszkodó a gyermek életében, amit nem szabad kihagyni a fejlődési folyamatából. Mert mindennek megvan a maga ideje, ugye? És ezt az egyet nem szabad, hogy kiverje a fejünkből semmilyen pityegő, éneklő, sípoló hang. A babszemnyi vitéz nem azért vágja le a sokfejű sárkány fejét, mert szuper természetfeletti képességekkel rendelkezik, hanem azért, mert ő Babszem Vitéz: az eszme, aki akar, küzd a nehézségekkel és végül győzedelmeskedik. Így egész egyszerűnek tűnik a hagyományos kép megszerettetése a gyerekekkel. 

Lehetséges, hogy a megszerettetésen van a hangsúly, és ezen gondolkodjunk együtt. Egy sor oktatási-nevelési könyv, tanulmány és kész filozófia épül az értékrend, az iskolán belüli és kívüli oktatás-nevelés módszertanairól, szükségességéről, vívmányairól. A megszerettetést azonban nem kell feltalálni, csak érte kell nyúlni. A játékos tanulás is erről szól, a legizgalmasabb high-tech eszközök bevezetése az iskolákba, óvodákba, múzeumokba és művelődési házakba szintén a megszerettetés szándéka mellett zajlik. De mindannyian ismerjük a történetet a fiúról, akinek a szobája a legdrágább játékoktól zsúfolt, ő legszívesebben mégis pár bottal és kővel játszik a hátsó udvarban. A fiú szülei szerint azért, mert így megkíméli értékes javait a rongálástól. A fiú nagyszülei szerint dacból teszi. A szomszédok szerint azért, mert el van kényeztetve. A család bejárónője szerint viszont azért, mert azt a játékot a botokkal és kövekkel ő maga találhatja ki.

Van nekünk tudásunk, évszázadokra visszatekintő egyszerű bölcsességünk, beszélő köveink, fáink, épületeink, dalaink és táncaink. Tudunk bíztatni tele derűvel, ölelni, adni szépséggel, megértéssel és egészséges józansággal. Amikor mesét mesélünk, amikor elbeszéljük saját gyermekkorunk buktatóit, majd kézen fogjuk a lurkót és megmutatjuk neki a szülővárosát olyannak, amilyennek mi ismerjük, amikor időt szakítunk rá, hogy megtanítsuk faragni, építeni vagy csak nevetni a félresikerült dolgokon,  

olyasmit tanítunk a gyermekünknek, amiben senki sem lehet olyan hiteles, mint maga a szülő vagy a pedagógus.

Nyugi

Babszemnyi vitéz vágta le a sokfejű sárkány fejét…

Szóval, lehet, hogy nincs is gond velünk. Tudunk mi élni, máskülönben honnan lenne táltosunk, Vitéz Lászlónk, Furfangos Ferkónk, Zsugori Zsigánk, Módos Mártonunk, ravasz rókánk, ordas farkasunk? Tudunk ideológiától, politikai fortyogástól, fojtogató fogyasztói és társadalmi elvárásoktól függetlenül gondolkodni, megmutatni olyan fontos szegmenseit a világnak, amelyekre senki más nem képes rajtunk kívül. Mert a mesék világa, akár a saját múltunk és életünk története is, kettős. Mondani kell, mutatni, tapintani és látni, de bennünk érlelődik tovább. Elvágyódunk a múlt, a jövő, a képzelet világába, míg épp egy olyan mindenkit érintő tudást éhezünk, ami ott pihen a könyvtári polcokon, a természet lombos zegzugában, a feneketlen tó partján, a hercegkisasszony kastélyában, a színházak nézősorai előtt, a régi pajtában, a padlás elfeledett ládáiban, a szablyás huszárok tréfálkozásai között.

Nem csak szenzációkra van szükségünk. A kábult csodálaton túl egy reggel értelmezni kezdjük a maradandót, a büszkeség és tanulság lényegét, és a babszemből sarjadó fa az égig ér.


Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!

Molnár Andrea

múzeumpedagógus
Ami unalmas, az nincs is.

molnar.andrea@nadasdymuzeum.hu

Hírlevél

Ezért is küldünk hírlevelet jelenleg 2802 embernek.
Ha érdekel a történelem, a Nádasdyak élete, a huszárok vagy csak bepillantanál egy múzeum mindennapi életébe, érdemes egy kattintással feliratkozni hírlevelünkre.

Iratkozz fel most! »



Kövessen minket!



Huszármúzeum

Mi vagyunk a huszárok!
Állandó kiállítás

100 éve történt

Képeslapok az első világháborúból

Sárvár Anno

Sárvár története a képeinken

Huszárok a neten

A Nádasdy Ferenc Múzeum Huszárgyűjteménye

Iratkozzon fel most hírlevelünkre!

Miről szól a hírlevél?

A legfrissebb blogok

2017.09.26

Köszöntéstől Sárvárig és párosan tovább

Másfél évtizede minden év szeptemberében múzeumpedagógiai évnyitóra ker...

2017.08.24

Mikor lesz újra trendi?

A kérdés a múzeum oldaláról kifejtve úgy hangzik: melyik történelmi kort...

2017.07.26

A távol a közel

Ahhoz hogy valamire vigyázzunk, először szeretni kell. Ahhoz hogy elhiggyük,...

2017.06.09

Kezdőmondat nem kezdőknek. A muzeológus is ember

Nem tudunk elszakadni a munkánktól, bárhol is dolgozzunk. Egy apró részlet,...

Szépkártya elfogadóhely

OTP, MKB, K&H