Vége! 1945. március 28.
2012.03.28
Hatvanhét évvel ezelőtt, ezen a napon, március 28-án véget értek a harcok Sárváron. Nem dörögtek a fegyverek, nem voltak többé halálos áldozatok, nem dőltek romba épületek. A halál után az élet vette át a főszerepet. A halottak eltemetése, a romok eltakarítása szinte rutinszerűvé vált. Mint a háború. A békét gyakorolni kellett.
„Nyimecki? Burzsuj?” – kérdezte a gépfegyverrel a téglagyári pincébe benyomuló szovjet katona az ott remegő téglagyári munkásoktól. Az egykori orosz hadifogoly, Tóth Sándor bácsi erre csak annyit mondott: „Nyet!” - a kiskatona tovább pásztázott a gépfegyverrel, majd anélkül, hogy bármit elvitt volna, bárkit bántott volna, elment. Így emlékezett vissza Varga Mária, akkor tízéves sárvári a szovjetekkel való első találkozásra. Az eset 1945. március 28-án reggel 8 óra tájban történt. Ekkorra sikerült elfoglalni a szovjet csapatoknak a várost.
Bár a második világháború hatásait a lakosság már a kezdetektől érezhette (jegyrendszer, sorozások, elvesztett családtagok, átvonuló katonák, internálótábor, stb.), a kemény megpróbáltatások csak 1944-től kezdődtek. Márciusban a német csapatok szállták meg Magyarországot, a Wehrmacht bakancsai a sárvári utcákon is végigcsattogtak. A kis szőke Varga Marikának egy katona narancsot adott. Aztán a rendeletek értelmében összegyűjtötték és elvitték a zsidó lakosságot.
Október 7-én 8 darab 1000 fontos bombát dobtak az amerikai Liberátorok a villanytelep környékére, amelyek sok házat leromboltak, és kioltottak 10 polgári életet.
A szovjet csapatok további előrenyomulását a német hadvezetés utolsó kétségbeesésében az ún. Zsuzsanna-vonalon, azaz a Rába mentén kívánta feltartóztatni. Ezzel értelemszerűen Bécs védelmét kívánták itt megvalósítani. A sárváriakat korra, nemre való tekintet nélkül vezényelték ki a Rába-hídtól a Tótok mezeéig húzódó tankcsapda-rendszer kiásására. A polgárokkal ásta együtt az árkot a bajor herceg, Ferenc is.
A sorozatos légiveszély és a kényszerű munka mellett nehezítette a lakosság életét a fővárosból ide telepített nyilas Számonkérő Szék, amely kereste a fegyverfogást megtagadókat, a frontszökevényeket, rémhírterjesztőket, hazaárulókat. 1945. március 12-én a lelkiismereti okok miatt a fegyverfogást megtagadó Deli Lajos bókaházi honvédet a katonai bíróság halálra ítélte, és a főtéren felakasztatta.
Február 20-án, miután értékeit, állatállományát már korábban elszállíttatta, elhagyta a várost Ferenc bajor herceg is. Az itt hagyott „kincseit” a várban befalazta. Búcsúlevelében azt írta: „Senki sem tudja, mi sors vár ránk…”. Március közepén, ahogy egyre közeledett a front, távoztak a nyilas kormányszervek, az ide menekült lakosság, és a polgári személyek egy része is.
Március 27-én aztán Tolbuchin marsall 3. ukrán frontja elérte a város határát. A német-magyar csapatok ellenállást fejtettek ki a Hegyközségben és a Rába-vonalon, az összecsapásokban körülbelül 40-50 német-magyar és 50-60 szovjet katona esett el. A polgári lakosság az óvóhelyekre húzódott, de így is történtek halálos sérülések. Az áldozatok között 21 civilt számoltak össze.
A folyót tartani nem tudó német-magyar erők felrobbantották a két Rába-hidat, felgyújtották a cukorgyárat, de leégett a Selyemgyár egy része, illetve Eőry Vilmos gyógyszertára is. A lakások nyolc százaléka lakhatatlanná vált, megsemmisült a keresztárki híd is. A védnökségi táblával ellátott épületek (Zárda, Plébánia) nem szenvedtek károkat, azonban a szovjetek által kiszabadított szerb hadifoglyok gyújtogatni kezdtek a városban. Emiatt égett le a Hangya Szövetkezet raktárháza is. Egyes visszaemlékezések szerint a németek a várat is fel akarták robbantani, de az utolsó pillanatban a gondnok elvágta a vezetéket. A bevonuló szovjetek ugyanakkor sok uradalmi iratot égettek el a vár udvarán az akkori alkalmazottak emlékei alapján. A katonai főparancsnokság rendezkedett be az épületben, de szerencsés módon egy művelt tisztet kapott a város, aki tudta értékelni a múlt értékeit.
Március 28-án tehát Sárváron a hadműveletek ugyan véget értek, de a romeltakarítás, az élet beindítása még hosszú ideig tartott. A túlélőképesség és élni akarás azonban rövid időn belül a normális életritmusba térítette vissza a lakosságot.
A közölt fényképek a Nádasdy Ferenc Múzeum gyűjteményéből származnak.(szg)
