×

Nádasdy Ferenc
Múzeum
Sárvár

FőoldalLátogatásMúzeumsuliTudástárMúzeum
Sárvári blogbejegyzés a múzeumok jövőjéről és a digitalizációról

Két és fél hét. És mi lesz tíz év múlva?

Újra nyitottunk, a valóság pedig ránk szakadt. És mi ezt nagyon szeretjük. Látogatóink, vendégeink sem feledkeztek meg rólunk. Természetesen féltünk attól, hogy nem így lesz. Volt már múzeumi éjszaka, ajándék tárlatvezetés. Kell több?

Ha hozzáteszem, friss élményemet, hogy még egy celeb is lejózsibácsizott, bátran mondom: már csak ez hiányzott. És a blog minderről. Konkrétan pedig a digitális világ valóságáról és a valóságos világ digitalizációjáról, benne a múzeumok és általában a kulturális intézmények szerepéről.

Sokat elemzett téma, nem is feltétlenül blogba való, de néhány gondolatomat szeretném mindenképp megosztani itt és most.

A múzeumok fogalmát számtalan alkalommal körüljárták. Magyarországon kevésbé, de a nemzetközi irodalomban beláthatatlan a téma nagysága. Történelmi, eszmetörténeti, filozófiai és sok más megközelítés mellett gyakorlati hozzászólások, viták, konkrét múzeumok elemzése áll a rendelkezésünkre a témában.

Legutóbb egy érdekes tanulmány került elém, mely a botanikus kertek és a múzeumok, pontosabban a muzeológia kapcsolatát elemezte igazán érdekes, mondhatjuk azt is, provokatív módon.

A lényeg mégis abban van, hogy a múzeumot a gyűjtéssel, a feldolgozással és a bemutatással hozzák kapcsolatba. A nagy hármas, a múzeum, a levéltár és a könyvtár háromszögében jelölve ki feladatrendszerét.

A tudás feltárását és megőrzését egyértelműen a múzeumok, levéltárak feladatai közé sorolják, a tudás továbbadását a széles publikum felé a múzeumok és a könyvtárak körébe szokták sorolni. Jól látható, hogy a múzeum, nemcsak szóismétlésként került egymást követően három mondatba, hanem feladatrendszerét tekintve is komoly elvárásoknak kell megfelelnie.

A sárvári múzeum szalonsorának kiállítása
A sárvári múzeum szalonsorának kiállítása

Az elmúlt években a magyar múzeumokban is olyan fejlesztésekre került sor, melynek egyik legjobban megragadható eredménye a gyűjtemények internetre kerülése volt. Nemcsak a kiállítások, hanem a raktárakban őrzött műtárgy állomány, dokumentum gyűjtemény kisebb nagyobb része, egyes esetekben egészei váltak elérhetővé egy kattintással.

Otthon ülve megtekinthetjük egy-egy intézmény, nemcsak a múzeumok, hanem a levéltárak, könyvtárak rejtett kincseit, ritka vagy éppen jól ismert gyűjteményi darabjait. Kutatóként könnyen tanulmányozhatunk nehezen hozzáférhető forrásértékű tárgyakat.

Ugyanakkor a kutatásba bevonjuk, bevonhatjuk azokat is, akik eddig csak hallgatói, olvasói voltak előadásainknak, tanulmányainknak. Ők is hozzátesznek, kérdéseikkel, megfigyeléseikkel és tudásukkal. Sokféle tárgy létezik ugyanis, melyről nem tudjuk, mire is használták egykor. A közösségi alapú adatbázisok azonban lehetővé teszik, hogy a világ segítségét kérjük.

Nekünk ilyen  a Sárvár Anno. Nem tárgyakat azonosítunk, hanem épületeket, tereket, személyeket és sok minden mást. Huszáradatbázisunk ugyan nem ad lehetőséget a hozzászólásra (igaz, ezen érdemes lenne elgondolkodnunk), mégis többször kapunk levelet, mely egy-egy adattal, pontosítással segíti a munkánkat. Sokféle apró és nagyobb hozzátétel építi magát napról napra gyarapítva ezzel a mi, de közösségeink tudását is. Egy-egy kérdés, netán vita pedig kizökkenthet minket a megszokott mederből, a szekérjárta nyomvonalból.

Sárvár történetét bemutató állandó kiállítás részlete
Sárvár történetét bemutató állandó kiállítás részlete

A digitalizálás pedig emellett a fenntartható műtárgygazdálkodás (bocsánat, ez a kifejezés most jutott eszembe) egyik lehetséges útja, módszere. Persze óvatosan. Kutatásról beszélek, nem a látogatásról, a kiállításba tétel kiválthatóságáról.

A tárgy vizsgálata sokszor kézbevételt jelent, de 3D felvételek, kiváló minőségű fényképek, pontos fizikai jellemzők és egyéb leírások általában elég adatot biztosítanak az elemzésekhez. A múzeumok digitális tartalmai így a kutatás és a nyilvánosság számára is a rendelkezésre állnak mindamellett, hogy az őrzött állomány fennmaradásához is hozzájárulnak meghosszabbítva múzeumi életüket.

A múzeumok digitális jelenléte, ami nemcsak a programok népszerűsítését jelenti tehát, hozzájárul ahhoz, hogy az intézmény hiteles szakmai partnerként jelenjen meg. A hangsúlyt most a megjelenésre helyezem. Láthatóvá válhatunk, válunk.

A távol lévő hely, ahová nehéz eljutni, bejutni, partnerré válik, egy könnyen hozzáférhető, megtekinthető hellyé. A digitalizáció a térképre helyezheti a múzeumot. Érdemes élni vele.

A félelem, hogy a távol lévő hely továbbra is nem látogatott marad, nem jogos. A látható dolgok látogatásra ösztönöznek. A nem láthatók továbbra is ismeretlenül fekszenek a tenger fenekén. Csak a szerencsének, a ritkán beköszöntő szerencsének köszönhetik legfeljebb életük megfordulását. Ebben azonban ne bízzunk.

A bútortörténeti kiállítás részlete a sárvári múzeumban
A bútortörténeti kiállítás részlete a sárvári múzeumban

A bezártság utáni első blogban meg kell vallanom, hogy fenntartásaim voltak. Féltem attól, és ezzel nem voltam egyedül, hogy a megerősített digitális jelenlét, a múzeumok mellett általában a kultúra virtuális térbe költözése komoly következményekkel jár.

Azzal, hogy létező, valós, meglátogatható térként elfelejtenek minket. Nem így történt, már a nyitás első napjaiban a régi látogatószám felét regisztráltuk és az arány lassan növekszik. Nyilvánvalóvá vált most is, hogy a múzeumlátogatás a turizmus kínálati oldalának a része.

Azon azonban már most el kell kezdenünk gondolkodni, hogy felnő egy olyan generáció, melynek tagjai számára a virtuális világ sokkal természetesebb, mint a szüleiknek. A kapcsolattartás formái között kérdés nélkül ott szerepel a digitális platform.

A veszélyhelyzet ideje alatt én sokkal jobban igényeltem a személyes találkozást a barátokkal (a család más – remélem), mint a tizenéves unokaöcséim. Miközben mi a közelünkben lakó barátokhoz átléptünk, illetve ők is átjöttek hozzánk, viccesen szoktuk mondani egy-egy illegális bulira, addig a két fiú nagyon jól megvolt az osztálytársai nélkül.

Valószínűleg ez inkább látszat, mégis úgy tűnt, semmi problémát nem látnak abban, hogy messengeren, video chaten beszélgetnek, miközben nekünk ez három hónapig komoly kihívást jelentett. Munkatársaimmal inkább bementünk a múzeumba és ott megfelelő távolságban megbeszéltünk mindent.

A netes kapcsolattartásaink igencsak alhangon folytak, pedig még egy zárt csoportot is létrehoztunk. Napi bejegyzésekkel, a költészet napján pedig élő bejelentkezéssel. Fantasztikus volt, de mégiscsak pót dolog. Bejelentkezés fürdés után pizsamában. Formák nélkül.

Feljárat a sárvári vár tornyába
Feljárat a sárvári vár tornyába

Kérdéseim a következők. A tíz év múlva önálló háztartást vezető, netán már gyerekeiket váró, nevelő mostani gyerekek mit adnak át? A látogatások, beszélgetések milyen formáit? Milyen aránya lesz a virtuális és valós, a kamerán lefolytatott és a kezet fogós találkozásoknak?

Mi lesz akkor, ha a mostani átállásunk a digitális tartalommegosztásra odáig szalad, hogy otthon kivetítik 3D-ben a 18. századi észak-itáliai szekrényt rajta a gyertyatartókkal és mögöttük a tükörrel? Miért jönne el a múzeumba? Ad pénzt azért, hogy ezt megtegye?

A másik oldala, hogy hajlandó-e pénzt áldozni a mi virtuális kínálatunkért? A távoli helyeket olyan közel hozzuk mindenkihez, hogy ma még eljönnek megnézni átélve az eredetiség élményét, de egy évtized múlva vajon így lesz-e?

És ha a válasz nem, pedig ez félő, milyen pénzügyi konstrukció véd meg minket? Hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy jelenleg az állami finanszírozás nagyságának meghatározásában az egyik összetevő a látogatószám.

Egy évtized nagyon hamar elmúlik. A digitális technológia változása hihetetlenül gyors, ráadásul az élet minden területét érinti, átszövi. Olyan helyeken találkozunk vele, melyre nem is gondolnánk.

Vannak olyan könyvtárak, ahol már robotok intézik a kölcsönzést. Érdekes, mert még az olvasó elmegy a könyvtárba, ahol már egy robottal találkozik, nem pedig neten kölcsönöz. Holott tudjuk, van erre lehetőség, jómagam is élek vele. Sajnos, nem magyar könyvtári oldalon.

Ugyanakkor érdemes felfigyelni nagyobb vizsgálatok eredményeire, melyek nemcsak a felszínt kapargatják. Egyrészt valóban fontos szerepet játszik a kapcsolattartásban az internet, illetve az alkalmazások, de a mélyebb beszélgetésekhez még a fiatalok többsége is igényli a személyes találkozásokat.

Unokaöcséim esetében is megfigyeltem, hogy az osztálytársakkal a kapcsolatot valóban a jól ismert csatornákon tartották, házi feladatokat beszéltek meg, néhány kérdést tisztáztak. Mihelyt azonban lehetőség adódott, a találkozókra is sor került, konkrét neveket mondtak nekem, kivel hol fognak újra találkozni és beszélgetni. 

Mi vagyunk a huszárok! Állandó kiállítás a sárvári múzeumban
Mi vagyunk a huszárok! Állandó kiállítás a sárvári múzeumban

Természetesen, ne legyenek kétségeink. A legifjabbak számára a digitális világ használata, legyen az eszköz, program vagy kommunikációs csatorna (wifi hálózat, 4G, ADSL internet) a játék lehetőségét jelenti.

Híreket, tanuláshoz szükséges információkat, az osztálykirándulás célállomásainak megismerését nem így szerzik be. Azokat a felnőttektől várják és kapják, legfeljebb kortársaiktól egy-egy felületes benyomást, véleményt, amit természetesen szüleiktől, haverjaiktól vettek át.

Az általános iskolások számára még csak kütyü a mobiltelefon, a tablet, a laptop. Út a játékhoz, legfeljebb a videómegosztó csatornák napi megtekintése jelenti a rutint, illetve a rövid egyeztetés a digitális térben a játék- és osztálytársakkal.

A fiatalok, fiatal felnőttek számára a kapcsolattartás eszköze a digitális világ. Új elemként jelenik meg a digitális tér mint az információszerzés platformja. A középiskolások, felsőoktatási hallgatók már nemcsak vicces, trendi videók megtekintése miatt használják a netet, hanem a tanuláshoz is rendszeresen igénybe veszik. Kutatnak, új tartalmakat hoznak létre. Természetesen a filmnézés szintén általános.

Az igencsak vázlatos áttekintést a múzeumok napi munkája miatt tartottam fontosnak. Sokszor megkeresnek minket cégek, hogy gyerekek (és persze felnőttek) számára is hozzunk létre digitális túrákat, játékokat, mindenféle vicces és komoly alkalmazást szakértő közreműködéssel. Annak ellenére, hogy igyekszem haladni a korral, mégis fenntartásaim vannak az ajánlatokkal.

A gyerekek, az általános iskolások számára a digitális világ most nem jelent tanulási környezetet. Kiegészítésként használható, és számtalan jó példa áll a rendelkezésünkre. A legújabb, már most is használt eszköz a virtuális szemüveg lesz, melynek segítségével a valós térben régi vagy netán elképzelt korokba repülhetünk át. Remélve persze, hogy a diák sokat tanul belőle.

A sárvári Nádasdy-vár udvara
A sárvári Nádasdy-vár udvara

Személyes tapasztalataim, munkatársaim tapasztalatai mégis azt mondják, amit a felmérésekből is kivehetünk, a mostani gyerekek számára sem elhanyagolható a valóság. Nem kell eszköz, kütyü ahhoz, hogy jól érezze magát nálunk, sőt ha nem ajánljuk fel, nem is keresi.

Ami kell, az az odafigyelés, a fantázia, a bevonás és a jól felépített program, melybe épp az előbb felsoroltak miatt mindig ott van a változatosság. Az adott csoport éppen akkor és éppen úgy felmerülő igényei, kedve, hangulata szerint.

Mi mostanság mindig elhatározzuk, mit szeretnénk átadni. Meghatározzuk a fő pontokat és utána együtt indulunk neki a gyerekekkel. A kisiskolás táborunk hat évet átölelő kis csapatánál működik a módszerünk.

Most azt szeretnénk elérni, hogy az ősztől hozzánk érkező osztályok szintén vállalkozzanak arra, hogy a múzeumlátogatás legyen több, mint egy tárlatvezetés (ezen már túlvagyunk általában), de legyen több, mint egy múzeumi játék. Azok is sikeresek, de lépjünk tovább.

Egy-egy találkozás legyen egy közösen létrehozott valami új , melyből tanulnak a diákjaink, de tanulunk mi is. Mindannyian egyre jobbak leszünk. Együtt, közösen. És ha mindezt rendszeresen, nagy tömegben elérjük, akkor nem kell aggódnunk, mi lesz tíz év múlva.

Ezek a gyerekek majd azt fogják mondani, hogy most megnézzük itt a szobában azt a 18. századi észak-itáliai szekrényt, rajta a gyertyatartókkal, mögötte a tükörrel. De utána elmegyünk a sárvári múzeumba és közösen mindezt megbeszéljük Andival, Dórival, Gabikával, Vikivel és Gáborral, és persze Zolikával is. 

Mert együtt tanultuk meg velük, hogy a múzeum az élet része. Mi magunk vagyunk a múzeum. Itt és most – ott és majd.
Takács Zoltán Bálint

múzeumigazgató, történész, turkológus
A múzeumot a tárgyak alkotják, de emberek hozzák létre.

takacs.zoltan@nadasdymuzeum.hu

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!

Hírlevél

Ezért is küldünk hírlevelet jelenleg 4407 embernek.
Ha érdekel a történelem, a Nádasdyak élete, a huszárok vagy csak bepillantanál egy múzeum mindennapi életébe, érdemes egy kattintással feliratkozni hírlevelünkre.

Iratkozz fel most! »



Vissza