Keresés a weboldalon

Ne érj hozzám! Múzeum vitrinbe zárva

A sárvári múzeum blogbejegyzése...

2016.02.01

A múzeumok szinte elképzelhetetlenek vitrinek nélkül. Az egykori hangulatot árasztó szalonokban is felbukkannak a falnál vagy a térbe állítva. A műtárgyvédelmi szempontok mellett a vendég biztonságérzetét is növelik. A blogbejgyezésben a vitrineket mégis egy más nézőpontból mutatjuk be.

Amikor belépek egy múzeumba, elfogódottság lesz úrrá rajtam. Megkockáztatom, mások is így vannak ezzel. Idegen területre lépünk, viselkedési szabályok vannak, csendben kell végighaladni a termeken és egyedül vagyunk. Ha családdal megyünk, az csak azért jó, mert az elején még van kivel együtt belépni ebbe az ismeretlen világba, de aztán magunkra maradunk, saját tempót veszünk fel, ami felhívja a figyelmünket, ott elidőzünk, hol sietünk, hol pedig elmélyedünk. Hangulatok, információk tömege zúdul ránk, melyből némelyik magával ragad, némelyikről tudomást sem veszünk. Akármilyen kedvesek a múzeum munkatársai, a teremőrök megpróbálják a leglehetlenebb kérdést is megválaszolni, mégis a múzeum maga az ünnepélyesség. A legtöbb múzeumban dolgozó munkatárs igyekszik ezt elkerülni, és csak megfelelő témánál vagy kiállításrészletnél teremt olyan érzést, melyet az elfogódottsággal, az ünnepivel lehet leírni. Mégis bennem ott van minden egyes alkalommal. Nem is véletlenül talán, hiszen egy múzeumlátogatás nem más, mint találkozások sorozata, egy ismeretlen tájon ismeretlen, néha valamire vagy valakire emlékeztető idegenekkel, akik egykor, legyen az régen, vagy éppen csupán egy generációval arrébb, ugyanolyan húsvér emberek voltak, mint mi. De az idő megtette a dolgát, elragadta ismeretlen ismerőseinket, de most, a kiállításban rám, ránk tekintenek. Talán ebből fakad az ünnepélyesség, amit érzünk a múzeumban. A múzeumosok megtesznek mindent, főleg manapság, hogy ezt az érzést csökkentsék, kellemes hangulatot teremtenek, információk özönével segítik a tájékozódást. Van büfé, pelenkázó, minden ami egy kellemes családi programhoz kell. Mégis a múzeum múzeum marad. Mert a végső korlátot, az időt nem tudják megtörni, az mindig ott lesz a tárgyak és nézője, a kiállítás vendége, a látogató között. Ráadásul még a vitrinek is ott vannak.
Régóta foglalkoztat a vitrinek kérdése, nem a fajtájuk, hogy lehet falra szerelt vagy önmagában álló, lehet modern vagy a múzeum sok évvel, évtizeddel ezelőtti nyitásakor készültek. Természetesen ez is érdekes, de legalább olyan izgalmas, hogy mit jelent a vitrin egy múzeumban. Egy bejegyzés erejéig most erről szólok egyáltalán nem a teljesség igényével.

A vitrin határ

A bajor kincsek vitrinbe zárva

Nem képlékeny és nem átjárható, kétfelé osztja a teret. Az egyik oldalán, zárt térben a tárgyak vannak, a másik oldalon a vendég. Egy vékony átlátszó üveg két külön világot teremt. A tárgyak világa a muzeológusé, aki eldönti, mit tesz bele ebbe a világba. Válogat és pakol. Van mikor csupán néhány darabot és van, amikor zsákszámra. A 19. századi múzeumokban szokás volt, hogy tárgyak tömkelegét pakolták be a vitrinekbe különösebb magyarázat, azaz feliratok nélkül. A látogatóra bízták, hogy felismeri a kiállított tárgyak közti összefüggéseket, a fejlődési sort, melybe egy adott darab besorolható. Ma már inkább amellett állnak ki a kurátorok, a kiállítások rendezői, a tervezők, hogy ne hagyjuk magára a kiállítást végignéző vendéget, hanem fogjuk kézen és mondjuk el neki, mit is érdemes tudni az adott vitrinről, a benne látható objektumokról,  miért kerültek ide, mi a történetük. A lényeg, hogy a múzeum munkatársa, felkért szakértője dönti el, mi kerül a vitrinbe és mi marad ki.

A másik oldalon pedig ott áll a látogató. Nem nyúlhat bele a tér kiszakított egységébe, nem rendezheti át, és ami a legfontosabb, nem érintheti meg. Az érintés szentségtörés, szó se lehet róla. A tárgyak az örökkévalóságnak szólnak, nem a halandó embernek. Mihelyt valami vitrinbe kerül, az örök idő részévé válik, azt csak nézni lehet és elhinni azt, amit róla a szakértő, a tudós muzeológus, a történész, a művészettörténész, a néprajzos mond. Amit ő felfedez, amit ő tud, annál többet a vitrinen túl lévő nem tudhat.

Gyakorlati szempontból természetesen nem arról van szó, hogy most a koronázási ékszereket vagy a háromszáz évesnél is régibb céhkancsót boldog, boldogtalan fogja meg, de érdemes elgondolkodni azon, hogy amikor kiállítást építünk, amikor szelektálunk, szövegeket írunk vagy ábrákat tervezünk, egyben határt is szabunk. A kiállítás vendége azt tudja meg, amit neki elmondott vagy leírt a múzeum munkatársa. Ez egy olyan felelősség, mellyel minden múzeumban szolgálatot teljesítő fiatalnak és idősnek tisztában kell lennie. Rajta múlik ugyanis, hogyan és miképp tárul fel a látogató előtt egy ismeretlen világ, mennyire lesz az teljes vagy éppen töredékes. A határt ugyanis nem lehet átlépni, a túloldalról a múzeumi kolléga közvetít. 

A vitrin oltár

A sárvári díszfegyver kiállítás részlete 1971-ból (leltári szám: HF 6220

Egy tárgyakra építő intézményben épp a tárgyat magát zárjuk el. Érthető, hiszen a műtárgyvédelmi szempontok ugyanolyan fontosak, mint az ismeretátadás szempontjai. (A kettő közti viszonyra egy későbbi bejegyzésben még visszatérek.) A tárgyakat tehát biztonságos térbe helyezzük, még akkor is, ha ez a tárgy nem több mint egy palatábla, egy hétköznapi tárgy száz évvel korábbról, melyet akkor senkinek nem jutott eszébe múzeumba tenni, vitrinbe zárni. Ma már egy korszakot jelöl, a muzeológus legalább is így gondolja, sőt mivel ránk maradt, megérdemli, hogy senki ne nyúljon hozzá. A vitrinen túlról a vitrinbe került. Egy elterjedt fogalmi rendszer szerint profánból szent lett. Hétköznapi tárgyból egy másik valóságba került át, egy másfajta minőség hordozójává vált. Magába zárta egykori használati idejét, de használóját is. A palatáblánál maradva, míg eredeti környezetében konkrét funkciója, feladata volt, mégpedig a lurkók ezen tanulták a betűvetést, addig ma egy múzeumban szó nincs arról, hogy ezen bárki írjon, még kipróbálás esetében sem. Legfeljebb az intézmény elkészítteti a másolatát és így teremti meg az egykori hétköznapi tevékenység megismerésének a lehetőségét. Az eredeti azonban ott látható a vitrinben egy korszak, egy tanulási mód vagy éppen egy híres költő gyermekkorának jelképeként, jeleként. Egyedivé vált a hatalmas tömegből, az egykori valóság megmutatásának az eszköze lett.
Ha valami szentté válik, azt bemutatják a híveknek. A múzeumot, bár ma a múzeumban dolgozók többsége nem szeretné, mégis sokan templomként értelmezik, ahová azzal a bizonyos áhítattal lépünk be. A múlt szentté vált tárgyait itt tekinthetjük meg, a vitrinek így válnak a múzeum templomának oltáraivá. A vitrin előtt állva, annak tárgyait szemlélve lehetőséget kapunk arra, hogy egy tőlünk idegen, másik világba belenézhessünk. Ez a világ lehet egy korszak, egy csata, egy mesebeli hős élete, vagy éppen egy uralkodó magánélete. Mindenesetre egy olyan világba vonjuk bele magunkat, melyhez a hétköznapi életünk során nincs sok közünk. Amikor azonban belépünk a kiállításba, a szent térbe, lehetőséget kapunk arra, hogy a vitrinen át, mint egy ablakon bekukkanthatunk az ismeretlenbe, részeivé válhatunk, de csak arra az időre, amíg ott állunk előtte.
A vitrinben szereplő tárgyak már egyáltalán nem evilágiak, hanem egyediek, még akkor is, ha egykor tömegtermékek voltak. Egyediek, mert a vitrin, az oltár részeivé váltak, legyőzték az időt, nem múlandók többé, hanem az örökkévalóság részei. Amikor belépünk egy kiállításba, emiatt is érezzük azt a bizonyos elfogódottságot, ünnepélyességet. 

Kell az a bizonyos elfogódottság

A Nádasdy Ferenc Múzeum kiállításának bejárata

A muzeológusok egy kicsit, van aki nagyon idegenkedik attól, hogy a múzeumot az ünnepi fogalmával is egybefűzzük. Ők ugyanis nap mint nap találkoznak ezekkel a tárgyakkal, gondozzák őket, mondhatjuk ismerik minden porcikájukat.  Tegyük azonban ehhez azonnal hozzá, a vendég, a látogató viszont nem. Sokféle oka lehet annak, miért is tér be hozzánk. Nem azért, mert kötelező múzeumba járni, ez az érv ma már egyáltalán nem érvényes. Valószínűleg inkább a kíváncsiság hajtja egy ismeretlen, érdekes világ megismerése felé. Nem gondolom ezért, hogy félni kell az emelkedett hangulattól, hiszen mindannyian így vagyunk ezzel egy nekünk szokatlan környezetben.
A vitrinben lévő tárgyak pedig szimbólumokká válnak. A kiállítás rendezője vagy a szakértő muzeológus nem mindig szeretné ezt, sokszor az a tárgy, amiről ő beszél, tényleg az a tárgy, nem gondol róla többet. Szándékától függetlenül azonban ezek a valóban egyedi és megismételhetetlen tárgyak is többet jelentenek önmaguknál. A múzeum vendége a legtöbb esetben a tárgyban többet lát, mint a múzeum munkatársa. Egy elmúlt világnak a lenyomatát. Ferenc József poharában a békebeli Monarchiát vagy éppen a szabadságharc eltiprójának tárgyiasult cinizmusát. A huszárszablyában a lovon ülő magyar vitézt, aki dicsőséget szerzett a hazának, de ha kellett, a szerelem színpadán is bátran cselekedett megpödörve bajuszát. A könnyed és súlyosabb példákat lehetne még sorolni, de a lényeg ugyanaz marad. A muzeológus feltárja a tárgyak egyedi történetét, a vendég pedig átéli. Észrevétlenül átlépi ugyanis a vitrin fizikai határát és felfedezésre indul új tájak, idegen világok felé. Először elfogódottsággal, majd egyre bátrabban, míg a végén az egykori ismeretlen ismerőssé válik.

Kapcsolódik:


Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!

Takács Zoltán Bálint

múzeumigazgató, történész, turkológus
A múzeumot a tárgyak alkotják, de emberek hozzák létre.

takacs.zoltan@nadasdymuzeum.hu

Hírlevél

Ezért is küldünk hírlevelet jelenleg 3413 embernek.
Ha érdekel a történelem, a Nádasdyak élete, a huszárok vagy csak bepillantanál egy múzeum mindennapi életébe, érdemes egy kattintással feliratkozni hírlevelünkre.

Iratkozz fel most! »



Huszármúzeum

Mi vagyunk a huszárok!
Állandó kiállítás

Nádasdy-vár

Programok a várban

100 éve történt

Képeslapok az első világháborúból

Sárvár Anno

Sárvár története a képeinken

Huszárok a neten

A Nádasdy Ferenc Múzeum Huszárgyűjteménye

Kövessen minket!



A legfrissebb blogok

2018.09.21

A barangolás művészete

Hátratett kézzel sétálni egy ösvényen és közben hallgatni a madárcsicse...

2018.09.13

Öt érv a főnöknek, hogy kell egy blog

A múzeumok számtalan lehetőséget vesznek igénybe, hogy kapcsolatba lépjene...

2018.07.05

mégis más!

Öt éve várjuk vendégeinket júliusban és augusztusban este 9 óráig. Minde...

2018.06.13

A jégkrém elfogyhat, a múzeum nem

Még el sem kezdődött az uborkaszezon, már a reggeli böngészés közben rá...

Szépkártya elfogadóhely

OTP, MKB, K&H